A budapesti Várnegyed szívében, a Szent György térről a Dunára néző kilátással áll Magyarország egyik legemblematikusabb történelmi épülete, a Sándor-palota. A palota birodalmak, forradalmak, háborúk és kormányok felemelkedésének és bukásának volt tanúja.
A reformkor legendája
A palotát Sándor Vince gróf megbízásából 1806-ban fejezték be. A történészek máig vitatják, hogy a bécsi Johann Aman vagy Pollack Mihály magyar építész, a Magyar Nemzeti Múzeum tervezője volt-e.
A palotában 1805-ben született gróf Sándor Móric a reformkori Magyarország egyik nagy legendája lett. Gyerekkorában törékeny volt, és állítólag túlságosan védelmező családja tartotta távol a lovaktól, apja halála után megszállott szenvedélye támadt a lovaglás iránt. Nem ivott, nem játszott szerencsejátékkal, és nem is volt híres a romantikus botrányról; a lovak lettek élete egyetlen emésztő ereje.
Magyar Péter a napokban járt a Sándor-palotában, és közösségi posztban elmélkedett az épület leglegendásabb egykori lakójáról. Magyar a palota jelenlegi lakójáról a főúri múltra terelte a figyelmet, és ezt írta: „Engedjék meg, hogy ezúttal ne a Sándor-palota ideiglenes lakójáról írjak, hanem ennek a csodálatos épületnek az egykori tulajdonosáról.”
Felidézte, hogy a fiatal gróf gyenge és törékeny gyerek volt, akit saját elmondása szerint még csak apja halála után sem engedtek lovak közelébe. Mégis, mint Magyar megjegyezte, „egyetlen szenvedélye a lovaglás volt”.
Becenevet egy angol megfigyelő adta
Sándor Móric félelem nélkül lovagolt. A Magyar által idézett korabeli beszámolók szerint meztelenül boltozott át az akadályokon, a folyópartról felugrott a mozgó kompokra, felvágtatott a Budai Várba vezető lépcsőkön, és belovagolt arisztokrata szalonokba és fogadókba egyaránt.
Pesten híresen ugrált mozgó kocsik között a város utcáin. Angliában állítólag megszelídített egy lovagolhatatlannak tartott lovat, majd versenyeket nyert vele.
Egy angol megfigyelő állítólag megjegyezte, miután szemtanúja volt egyik bravúrjának: „Ez nem ember, ez egy ördög.” A becenév élete végéig vele maradt.
Az „Ördög lovasa” az 1820-as és 1830-as évek egyik nagy híressége lett. Hőstettei Európa-szerte terjedtek az újságokban, előadásainak illusztrációi a kirakatokban jelentek meg, gróf Széchenyi Istvánnal kötött fogadásai pedig a magyar legenda tárgyává váltak.
Lóversenykultúra Magyarországon
A látványon túl azonban Sándor is hozzájárult a reformkori modernizációs törekvésekhez. Széchenyi mellett a magyar lóversenykultúra fejlesztését támogatta, és Széchenyi saját naplója szerint Sándor az elsők között javasolta Buda és Pest közötti állandó híd, a leendő Lánchíd építését.
Szenvedélyének azonban súlyos ára volt. Fokozatosan vagyonának nagy részét lovakra és lovaglásra áldozta. 1831-ben magát a Sándor-palotát eladta a Pallavicini családnak, a Habsburg birodalom egyik nagy arisztokrata dinasztiájának.
Néhány évvel később feleségül vette Leontine von Metternichet, a nagyhatalmú osztrák államférfi, Klemens von Metternich herceg leányát, így a Sándor-családot a birodalmi politika legfelsőbb köreihez kötötte.
Ironikus módon az az ember, aki életét azzal töltötte, hogy úrrá legyen a veszélyen, végül megsemmisült. Sándor 1850-ben Linz közelében katasztrofális fejsérülést szenvedett, miután nagy sebességgel leesett egy hintóról. A sérülés valószínűleg súlyos mentális hanyatláshoz vezetett későbbi éveiben. Éveket töltött pszichiátriai intézetekben Prágában és Döblingben, majd 1878-ban Bécsben halt meg.
The post Sándor-palota: Az ‘Ördöglovas egykori palotája’ appeared first on Magyar Konzervatív.
