A közelmúltban közzétették Zoltán, Ázsán, a nemzetközileg elismert közgazdasági professzor és a Magyar Tudományos Akadémia (HAS) tagja emlékezetét. Ez a könyv megragadja az Ausztriában lévő menekülttáborról az Egyesült Államokba, majd később, vissza a Magyarországra, az életének különféle szakaszaira, a háború előtti magyar magas társadalomtól az abszolút szegénységig egy Cleveland Ghetto-ban, amelyet a nemzetközi szakmai elismerés követ, tagsággal és még sok mással. A többszörös küzdelmek által megjelölt „út kevésbé utazott” szerves része a magyar családi örökség megértése és újraértékelése.
Amikor elkezdtem elolvasni az MCC Press -től kapott angol kéziratot, nem voltam meggyőződve arról, hogy dolgoznom kellene -e rajta. Nagyon hálás voltam a lehetőségért, de a szöveg zavart hagyott. Addigra már két éve éltem az Egyesült Államokban, és aktívan részt vettem az észak-amerikai magyar diaszpóra közösségben, és írtam a magyar amerikaiakról (több mint 200 cikk, köztük közel 100 mély interjú). Interjúalanyjaim büszkék voltak a magyar gyökereikre, nyelvükre és kulturális örökségükre, és szenvedélyesen szolgálták a helyi magyar közösségeket, valamint a helyi, állami vagy országos szervezeteket, amelyeket őseik vagy maguk is létrehoztak.
Ezzel szemben Zoltán – egy osztrák menekülttáborban született egy gazdag magyar kulturális örökséggel rendelkező családnak (nemes és képzett ősök és szülők, akik mélyen elkötelezettek voltak a magyar ügy mellett), akik később a Clevelandi projektekbe kerültek – Oh – inkább a magyar identitását, mint gyermekkori és fiatalságában. Kihúzódott a középiskolából, hogy pénzügyi segítséget nyújtson családjának, és tinédzserként, fiatal felnőttként, és még később is törekvő közgazdászként is küzdött, hogy értékelje magyar örökségét. Egy ponton még a nevét Zoltán -ról Joe -ra is megváltoztatta, középső nevének angol változatával. Noha a magyar rokonokkal folytatott kapcsolatot tartott fenn, csak évtizedekkel később kezdte meg igazán értékelni magyar gyökereit, a szakmai karrier gyors emelkedése során, a magyarországi szakmai kapcsolatok kialakításának és részvételének idején.
A kézirattal kapcsolatos kezdeti kétségeim ellenére elfogadtam a kihívást – nem csak azért, mert az MCC Press igazgatója, Tamás Novák és Anikó Gorács főszerkesztője -, de az első személyes találkozónk során, Budapesten tartott első személyes találkozónk során is találkoztam egy kedves, érdekes, vidám, mégis valahol melancholic professzorral. Gyorsan rájöttem, hogy aggodalmaim a kézirat tartalmával és stílusával kapcsolatos, nem pedig a szerzővel kapcsolatban. Az út mentén a kevésbé utazott útja csodálatos és példaértékű, mind személyesen, mind szakmailag. Az én feladatom az lenne, hogy megtaláljam a hiányzó darabokat, és érthetővé és vonzóvá tegyem a szöveget és utazását az észak -amerikai magyar diaszpóra, valamint a szakmai területén kívüli magyar olvasók számára.
„A budapesti első személyes találkozónk során találkoztam egy kedves, vonzó, vidám, mégis valahogy melankolikus professzorral.
Mielőtt felülvizsgálhattam és kiegészíthetnénk, vagy néha még újra írhattam volna a memoár nyers magyar fordítását, amelyet valamivel később kapott az MCC-től kreatív szerkesztőben, meg kellett értenem Zoltán szokatlan útját-különösen összehasonlítva a korábbi diaszpóra interjúalanyjaimmal-a személyes és szakmai gondolataival, motivációival és teljesítésével. A közgazdaságtan és az újságírás háttere, az Egyesült Államokban töltött több mint két évem (ideértve a Clevelandi magyar közösség ismereteit is), interjúim a magyar diaszpóra -közösség vezetõivel, valamint a szerző apjával kapcsolatos további kutatásokkal – Vitéz Imre Ács -rel, a Báccsalmás -ban született magyarban, aki nagyon aktív volt a három magyar szervezetben, egyidejűleg – mindenképpen segített.
Néhány napos hosszú és gyakran vidám, bár néha érvelő beszélgetésünk során először meg kellett értenem hogyan A szerző apjával való konfliktusos gyermekkori kapcsolatból fejlődött ki a kölcsönös elismerés és a megbékélés érdekében. Ezenkívül a Cleveland projektekből kezdve, hogyan Vajon a rangos amerikai egyetemek (Sangamon Állami Egyetem, Merrick Business School, Mason Egyetem stb.) Híres gazdasági és kutatói professzorává vált -e, az állami intézmények (USA kisvállalkozói adminisztráció stb.), És projektek és intézetek (GEM, KSTE, REDI stb.), És később a Hegyházas Academy of Science Academy tagja, és a Hungary Loundation of Houngary Lountive, és a barátok, és a barátok), a Humarianus Loundation of Hourgary Lountive, és (FHF), az MCC vendég előadója és a Bécsi Globális Tanulmányok Intézetének (VIGS) alapító-rendezője. Végül meg kellett értenem Miért Azt mondta, hogy az első 50 évét állandó küzdelem és a hátradőlés mély félelme határozta meg, és Miért Csak 70 éves korában érezte magát, hogy nyilvánosan megossza a viharos személyes és szakmai életének részleteit, amikor nemcsak büszkeséget kezdett – szakmai teljesítménye mellett -, hanem a korábban rejtett (vagy akár szégyenteljesnek is érezte magát) az utazásának részleteit, és a magyar családi és kulturális örökségében játszott szerepében is.
Egy szakasz az előszóból:
„Ahogy ezt az emlékezetet írtam, rájöttem, hogy mennyit veszítettünk a háború miatt, és hogyan érkeztünk az új világba Magyarországból, semmivel sem. A háború alatt a családom elvesztette minden gazdagságát és pénzét, így pénzügyi tőkével nem indultunk el. Nem volt sok társadalmi tőkénk: Clevelandben a kapcsolataink többnyire más magyarokra korlátozódtak, elsősorban az apámhoz, akik hosszú ideig nem tetszett az amerikaiak, még rájuk is néztek, és nem volt hajlandóak az alkalmazkodni, nem is beszélve az integrációról. Anyám viszont nyitottabb volt: beszélgett a szomszédokkal, zongoraórákat vett, és később maga tanult. De mindez nagyon keveset jelentett nekem, mint tinédzser …
Amit a család megőrizte azonban, a kulturális tőke volt – és ez az, ami a legalapvetőbben meghatározza az embereket: hitüket, nyelvüket, történelemüket, étkezési szokásaikat és örökségüket. De mi az, ami több ezer mérföldre van egy hazától, amely háború sújtotta, legyőzött országgá vált? Miközben a szüleim kétségbeesetten ragaszkodtak a magyar kulturális örökségükhöz, egyre inkább szűknek és korlátozónak láttam. Azok a gyerekek, akikkel Amerikában találkoztam – a Clevelandi Alsó -Buckeye úton, majd később a projektekben – fogalmam sincs, mit jelent a magyar is. Tudták, hogy menekültek vagyunk, és általában barátságosak voltak velünk szemben, de köztük élve és velük barátkozni arra késztettek, hogy olyanok legyek, mint ők. Ha már lenézett a gettóban élni, akkor az egyetlen igazi lehetőség, hogy belekeveredjen – a kiszivárgás, különösen gyermekkor, egyszerűen nem lehetséges.
Mivel a legkorábbi éveimben csak a Buckeye Road -on éltünk, a magyar közösség közelében, nem ismertem fel a szüleim által magukkal hozott kulturális tőke értékét, az oktatás, a tudás és a tanulás iránti mély tiszteletüket. Ugyanakkor pontosan ezek voltak a „Springboards”, amire kétségbeesetten szükségünk volt egy projektben fekvő bevándorló gyermekekként, hogy átlépjük a „mélységeket”, és végül visszanyerjék vagy visszaszerezzük a tőke különféle formáit – a társadalmi, az emberi (szakmai) és a pénzügyi -, amelyet elvesztettünk a háborúban és a bevándorlás során.
„A körülmények miatt a szüleim valószínűleg nem tudtak volna többet megtenni értem, mint ők”
Tinédzserként nem értettem ezt, csakúgy, mint nem tudtam, mennyire befolyásolták a családom örökségét, és a szüleim befolyásolták az életemet. A szüleim azonban jól megértették. Apám azonban soha nem beszélt velem ilyen dolgokról. Valójában egy ponton – amikor elhagytam a középiskolából, és elkezdtem dolgozni, hogy segítsen anyámnak – teljesen feladtam. Anyám azonban soha nem hagyta abba a ragaszkodást, hogy folytatom a tanulmányaimat. Nagyon könnyű lett volna, ha soha nem fejeztem be a középiskolát, vagy ha lenne, soha nem megyek egyetemre. Lehet, hogy acélgyár dolgozó maradhatott volna, feleségül vettem volna egy Puerto Rico -t vagy a „Hillbilly” lányt a projektekből, vagy akár börtönbe kerültem, mint a gettóban sok fiatal férfi. Anyám mindezt egyértelműen látta, és mindent megpróbált, hogy a helyes irányba vezesse, bár akkoriban nem mindig értettem őt, és természetesen gyakran nem értett egyet vele. Például, nem láttam, miért kellett hazaértem vacsorázni, miért nem maradhattam ki az utcán, csak késő este. A körülmények miatt a szüleim valószínűleg nem tudtak volna többet megtenni értem, mint ők.
Csakúgy, mint az előző könyvem témájában, Pál Szekeres – a három apja, az olimpiai bronzérmes és a hármas paralimpiai bajnok Fencer – jobban érdeklődött a személyes szempontok iránt, miközben inkább a szakmai narratívákra és az eredményekre összpontosítottak. Ennek ellenére a személyes és a szakmai élet összefonódása annyira gazdag és eseménydús, hogy a megfelelő könyveket érdemes elolvasni és tükrözni a nagyközönség számára – ezek nemcsak a sportolók vagy a sportdiplomaták, hanem a kisvállalkozások iránt érdeklődő közgazdászok és kutatók számára is.
Nagyon hálás vagyok azért, hogy hozzájárulhattam mind a szakmai tudásomhoz, mind a saját diaszpóra tapasztalataimhoz ehhez az emlékezethez. Bár én csak a kreatív szerkesztő vagyok, lelkesedésem, odaadásom és erőfeszítésem szempontjából, úgy érzem, hogy én is társszerző voltam. Melegen ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki érdeklődik az észak -amerikai magyar diaszpóra és/vagy a kisvállalkozások közgazdaságtanában, függetlenül helyüktől, életkoruktól vagy szakmájuktól.
A Post Zoltán Ács: A legkevésbé utazott út – először jelent meg egy könyv -áttekintés a magyar konzervatívról.
