Az alábbiakban Hulej Emese írásának adaptált változata olvasható, amely eredetileg magyarul ben jelent meg Magyar Krónika.
A nagyváradi születésű, zongoraművésznek készülő lány 100 évesen a világ másik felén halt meg. Élettörténete csak angolul jelent meg, pedig mindig szépen, akcentus nélkül beszélte anyanyelvét.
‘Magyarok vagytok?’ a kérdés egy jamaicai tengerparton lévő strandszékből hangzott el az 1980-as évek elején. A fiatal magyar családot a férj munkája vonzotta a világ másik felére; hétközben a helyi orvosi egyetemen tanított, hétvégén pedig a család a strandra vitte kislányát. Ott ismerkedtek meg a hatvanas éveiben járó Farkas Katóval, akinek életútja Nagyváradtól Auschwitzon át Jamaicáig vitte. És azon túl.
Hartmann Sándor nagyváradi bőröndgyára az 1920-as és 1930-as években utazótáskákat, aktatáskákat, kézitáskákat, hátizsákokat gyártott; elegáns üzletükben a felesége – Fried rabbi lánya – árulta ezeket a remek árukat. A nő nem beszélt románul, ezért felvettek egy fiatal férfit, aki a román ügyfelekkel is tudott kommunikálni. A család három gyermekét – Ilust, Andrást és Katót (Catherine) – jólétben nevelte fel. Ilus megnősült, és Mexikóba költözött; onnan érkezett egy zsidó fiatalember, aki elhatározta, hogy feleségül vesz egy magyar zsidó lányt. András kémiát tanult Németországban, a legfiatalabb Kató pedig koncertzongoristának készült, és jól haladt. A bécsi döntés után egy rendkívül jóképű és nagyon kedves tiszt jelent meg Nagyváradon, és egymásba szerettek. Esküvőt tartottak, de alig nyolc hónapnyi együttélés után Lászlót elvitték kényszermunkára. Soha többé nem érkezett tőle levél vagy üzenet.
Szülei ezután Budapestre küldték Katót, hogy a Zeneakadémián folytassa zongoratanulmányait. Hétvégén hazamehetett, mert a keletre tartó Orient Expressz Nagyváradon is megállt. Nem sokkal a német megszállás előtt tanárnője végleg hazaküldte Katót, mondván, jobb lesz, ha átvészeli, ami otthon jön.
A nagyváradi zsidó közösséget hamarosan gettóba zárták; a Hartmann család csak fél órát kapott holmijaik összepakolására. András véletlenül otthon volt; állást szerzett Venezuelában, de előbb el akart búcsúzni a családjától. Amikor megérkezett a parancs, úgy döntött, hogy nem hagyja hátra a családját, így érvényes papírjai ellenére elment velük a gettóba.
„A nagyváradi zsidó közösséget hamarosan gettóba zárták; a Hartmann család csak fél órát kapott holmijaik összepakolására.
A gazdag zsidókat, köztük Kató édesapját is kiszemelték és megverték, mert az őrök tudni akarták, hová rejtették el értékeiket. Ez volt az úgynevezett „pénzkivonási” folyamat… Nem sokkal ezután a családot felrakták egy Auschwitzba tartó vonatra, és érkezésükkor a kiválasztási eljárás előtt elküldték őket. Kató utolsó emléke édesanyjáról az, hogy bátorítóan mosolyog és integet neki. Soha többé nem látta a szüleit. Bátyját, Andrást az egyik férfilaktanyába küldték, és mint kiderült, alig néhány nappal a táborok felszabadítása előtt éhen halt.
Kató fejét kopaszra nyírták; két másik nővel aludt egy priccsen, megéhezett és fázott, és az egyetlen ok, amiért nem halt meg, az az volt, hogy egy unokatestvére tudott adni neki egy kis ételt. A lány közel került az egyik őrhöz, és ezzel megmentette mindkettőjük életét. Volt idő, amikor Kató megpróbált menekülni; futni kezdett egy nyitott kapu felé, és csoda volt, hogy az őr nem lőtte le. Ehelyett ráállította a kutyákat. A kutyaharapás utáni heg, akárcsak a táborban a karjára tetovált szám, élete végéig vele maradt.
Már Ravensbrückben voltak, amikor egy reggel szokatlan csendre ébredtek. Kiderült, hogy az őrök elmentek, a foglyokat őrizetlenül hagyták. Egy közeli tanyán egy német nő befogadta a három magyar lányt, akik együtt távoztak a táborból, vizet adott nekik mosakodásra, tiszta ruhát, ennivalót, és addig hagyta őket, amíg vissza nem térnek. Pontosan tudta, honnan jöttek.
Nagyváradon semmi sem maradt Kató régi életéből. Az oroszok elfoglalták és feldúlták otthonukat, a gyár pedig romokban hevert. Nem maradt senkije és semmije, de megpróbált valamit készíteni a megmaradt gépekből és anyagokból. Egy fiatal férfi segített neki; ők ketten eladták a nagyobb gépeket, és elkezdtek kisebb méretben bőrárut gyártani. Egyre közelebb kerültek egymáshoz, és amikor a férfi megkérte a kezét, igent mondott. Hálás volt, és a jóképű fiatalembert, Farkas Vilmost is megszerette. Már a közös jövőjüket tervezték, amikor egyik este kopogtattak az ajtón, és ott állt rég nem látott férje, László. Egy hadifogolytáborból tért vissza, és első állomása a feleségéhez volt. Most mit csináljon? Olyan érzés volt, mintha száz év telt volna el az esküvőjük óta – legalábbis ő így érezte. Hálás volt Vilmosnak, aki a legnehezebb időkben is mellette állt; úgy érezte, őt kell választania. László elfogadta döntését, és felajánlotta a válását; nem állná az útját. Amikor elköszöntek, és a férfi elindult kifelé, Kató úgy érezte, szólnia kellene, hogy maradjon; valami azt mondta neki, hogy őt kell választania. De a lány hallgatott. Évtizedekkel később tudta, hogy súlyos árat fizetett ezért a döntéséért.
Vili és ő összeházasodtak, de nehéz volt az élet Nagyváradon. Úgy döntöttek, hogy kivándorolnak, így egy ausztriai kitérő és egy szörnyű tengeri út után megérkeztek New Yorkba. Rokonoknál szálltak meg, egy kóser mészáros családnál; az asszony főzni tanította Katót, mert a zongoraművésznek készülő lány a varráson kívül semmit sem tudott a házimunkáról. Egy babagyárban talált munkát, de nem bírta a tempót, így Vili keresetéből éltek. A férfi bármilyen munkát elvállalt, de egy dologra képtelen volt: a hűségre. Hamarosan visszatért a bőriparba, először Puerto Ricóban, majd Jamaicában talált munkát; Vele ment Kató és gyermekeik, Ray és Linda, akik időközben megszülettek. Az évek során azonban annyira megromlott a házasságuk, hogy az akkor már hatvanas éveiben járó Kató úgy döntött, elválik és Miamiba költözik. Vili addig maradt Jamaicán, amíg egy műtéti szövődmény – pontosabban egy orvosi műhiba – miatt deréktól lefelé lebénult. Katón kívül senki más nem törődött vele, és ő ezt tette. Tíz éven át pelenkázta, etette, és ápolónőket vett fel szűkös pénzéből.
„Túlélni – ez volt Farkas Kató életének vezérelve”
Vili halála után az egészsége is romlott. Szemműtéten esett át, és képtelen volt gondoskodni magáról; egy mexikói lány jött, hogy vigyázzon rá, és egy idő után Mexikóba költözött, hogy a lány családjával éljen. A lánynak angolul diktálta élete történetét, a könyvet az Egyesült Államokban adták ki. Élete utolsó éveiben Katónak nem volt otthona, csak tető a feje fölött. A táborból való szabadulása után a legnagyobb vágya az volt, hogy soha többé ne legyen sebezhető, mégis pontosan ez történt. Auschwitz mást is átvett tőle: a zongorázási képességét. Annak ellenére, hogy Amerikában szerzett hangszert, nem tudott leülni hozzá. A zenét azonban mindvégig szerette; amíg tehette, koncertekre járt – Mozartot, Beethovent és Chopint szerette a legjobban. Lányával és vejével Nagyváradra utazott, és Budapesten meglátogatták a korábban Jamaicán megismert magyar családot is; velük ment a Zeneakadémiára is – oda, ahová évtizedekkel korábban oly nagy reményekkel érkezett.
A túlélés – ez volt a 100. életévében elhunyt Farkas Kató életének vezérelve. Nem számít, mi történik, csak erre kell gondolnia, mondta mindig magának és másoknak.
Erős volt és vidám; még a legnehezebb helyzetekben is talált nevetnivalót. Eleinte megkímélt fiatal hölgy volt, majd embernek alig tartott fogoly, elárult feleség, és csekély vagyonával a rajta élősködők bevételi forrása is volt.
Köszönjük Ördögh Juditnak a cikk megírásában nyújtott segítségét.
Bővebben a híres magyar nőkről:
Kattintson ide az eredeti cikk elolvasásához.
The post Nagyvárad, Auschwitz, Jamaica — Farkas Kató története a túlélésről és egy hibáról, amiért fizetnie kellett appeared first on Magyar Konzervatív.
