Máthé Réka Zsuzsánna, a Közszolgálati Egyetem Európa Stratégiai Intézetének tudományos munkatársa által írt cikk fordítása következik, amely eredetileg aÖt perc EurópablogjaLudovika.hu.
Amikor az uniós kötvények nem férnek bele a szuverén indexbe és az adók a nemzeti keretbe, Brüsszel most ezt a kettős problémát próbálja megoldani – gyorsan.
António Costa, az Európai Tanács elnöke egész ősszel bejárta a tagországok fővárosait, hogy áthidalja az új uniós forrásokkal kapcsolatos nézeteltéréseket. Erre a következő többéves költségvetési ciklus elfogadásához van szükség. Az új uniós költségvetés elfogadása éles politikai kérdéseket vet fel, lelkes támogatókkal és heves ellenzőkkel egyaránt. Az ötlet támogatóinak több érve is van. Egyrészt függetlenebb uniós költségvetést szeretnének, amely kevésbé lenne kitéve vétójognak a hétéves költségvetési vitákban, ezáltal stabilabb finanszírozást biztosítana az olyan uniós prioritások számára, mint a védelmi kiadások növelése, a klímacélok, valamint a kutatás-fejlesztés.
Másrészt a világjárványt követően az EU közös hitelt vett fel, és az NGEU program révén az egyik legnagyobb AAA besorolású euróban denominált adósságkibocsátó lett. Ugyanakkor a tagállamoknak ezeket a törlesztéseket GNI-alapú hozzájárulások formájában történő közvetlen kifizetésekkel kell fedezniük – ami azt jelenti, hogy a nemzeti költségvetésekre nehezedő teher növekszik egy olyan időszakban, amikor sok kormánynak szigorúbb fiskális politikát kellene folytatnia.
Itt fontos megjegyezni, hogy bár az EU kötvényportfóliója lenyűgöző, a főbb indexszolgáltatók – mint például az MSCI és az ICE – többször is megtagadták a szuverén kibocsátó besorolását, ami kedvezőbb visszafizetési feltételeket biztosított volna. Ez aligha meglepő, hiszen a hagyományos államkötvény-indexek csak az önálló adókivetési joggal rendelkező nemzetállamok értékpapírjait tartalmazzák. Mivel az EU-nak nincs közvetlen adókivetési joga, adósságát a tagállamok jövőbeni hozzájárulásaiból és az EU saját forrásaiból fedezik. Más szóval, mivel ezek a kötvények ki vannak zárva az állami referenciamutatókból, hozamaik folyamatosan magasabbak, mint például a hasonló minősítésű német államkötvényeké. Más szóval, ha az EU kivethetné saját adóját, az NGEU-program finanszírozására kibocsátott kötvények – vagy bármilyen hasonló adósság – visszafizetési feltételei valószínűleg kedvezőbbek lennének; ez azonban hosszú távú terv marad.
„Mivel az EU-nak nincs közvetlen adókivetési joga, adósságát a tagállamok jövőbeli hozzájárulásai fedezik”
A kritikusok oldaláról három érv hangzik el gyakran. Az első a nemzeti szuverenitás eróziója: az adókivetési jog a modern nemzetállam függetlenségének sarokköve. Sokan az uniós szintű adók bevezetését veszélyes lépésnek tekintik a nemzeti parlamenteket megkerülő „szuperállam” felé. Ráadásul a tagországok hatékonyan gyűjtik be az EU jelenlegi forrásait, és utalják át a közös államkasszába, így ezek az intézkedések változatlanul rendkívül érzékeny politikai kérdésekké válnak. Tavaly a Bizottság három teljesen új bevételi forrást javasolt. Júliusban e-hulladék-hozzájárulást (kb. 2 euró az össze nem gyűjtött elektronikai hulladék kilogrammonként), a dohánytermékekre kivetett jövedéki adót (TEDOR), valamint a nagyvállalatoktól származó CORE-forrást, a 100 millió eurót meghaladó bevételű cégek nettó árbevételére vonatkozó átalányadót javasolt. Ezzel szemben a jelenlegi erőfeszítések arra irányulnak, hogy az új adók olyan bevételeket generáljanak, amelyeket a nemzeti kormányok még nem szednek be. Például már minden tagállam beszedi a hagyományos dohányadót, így egy uniós szintű adó egyszerűen csökkentené a nemzeti bevételeket. Ezzel szemben a vape, az e-cigaretta, a kriptovaluták és a nagy technológiai cégek megadóztatása olyan terület, ahol a nemzeti rendszerekben még mindig vannak hiányosságok – itt az uniós adó valóban „új pénz” lenne.
A második ellenérv a versenyképességre és az inflációra vonatkozik: az új környezeti és vállalati terhek megemelhetik a termelési költségeket, növelhetik a fogyasztói árakat, és tovább gyengíthetik az EU pozícióját az Egyesült Államokkal és Kínával szemben. Itt különösen a CORE-, ETS- és CBAM-adót érdemes kiemelni: a kibocsátáskereskedelmi rendszer és a szén-dioxid-határ kiigazítási mechanizmusa növelheti a működési költségeket, az adminisztratív terhek pedig arra késztethetik a külföldi befektetőket, hogy más régiókba költözzenek, ahol kevésbé szigorúak a fenntarthatósági követelmények. Más szemszögből nézve azonban ezeknek a mechanizmusoknak éppen az a célja, hogy a globális szereplőket – például a technológiai óriásokat és a szennyező importőröket – arra kényszerítsék, hogy vállalják a rájuk eső közteherviselést, amit eleve lehetetlen hatékonyan szabályozni nemzeti szinten. A vita tehát nem csupán az összegről szól, hanem arról is, hogy ki viselje közvetlenül a terhet: a nemzeti költségvetések, az európai vállalatok vagy a globális szereplők.
A harmadik aggály a demokráciadeficitből fakad: az adófizetők nem választják meg közvetlenül az Európai Bizottságot, és ha Brüsszel közvetlenül is kivethet adót anélkül, hogy közvetlen politikai felelősséget viselne, az alapvető demokratikus elveket sért. António Costa álláspontja – miszerint „nem kérhetünk többet a tagállamoktól” – hatékonyan elismeri, hogy a szuverenitásról és a demokratikus deficitről szóló érvek mögött valódi fiskális nyomás húzódik meg: a tagállamok nemcsak elvből vonakodnak, hanem azért is, mert költségvetési korlátaik már a végletekig feszülnek. A költségvetéshez való hozzáférés minden tétel esetében szigorú jogállami feltételekhez kötött volna, ami sok esetben függhet szubjektív tényezőktől, illetve attól, hogy az adott tagállam érdekei hogyan alakulnak. Ez a megközelítés inkább növeli, mint csökkenti a rendszer pénzügyi és politikai kiszámíthatatlanságát.
„A tagállamok nem csak elvből vonakodnak, hanem azért is, mert költségvetési korlátaik már a határokig feszülnek”
Az Európai Tanács elnökének megközelítése bizonyos értelemben pragmatikus. Más szempontból azonban jelentős: a viták nem az adózás elvéről szólnak. A gyűjtésről szólnak. Vagyis nem az a kérdés, hogy az EU kivethet-e adót, hanem az, hogy mit kell adóztatnia ahhoz, hogy a tagállamok elfogadják, mivel az EU-szerződések egyhangú döntést írnak elő az új saját források bevezetéséről. Más szóval, egyetlen ország ellenállása is elegendő ahhoz, hogy az egész csomagot kisiklatja.
Összefoglalva, a vita három kulcsfontosságú fronton egyszerre bontakozik ki. Az egyik az pénzügyi: a NextGenerationEU visszafizetése, a kötvények indexből való kizárása és a tagállamok költségvetésének megterhelése. A második az szerkezeti: az EU saját forrásrendszere a gyakorlatban mindig a tagországoktól vont le forrásokat, és az új javaslatok is ezt a logikát követik, igaz, új adóalapok alapján. A harmadik az politikai: a szuverenitásról és a demokratikus deficitről szóló érvek és a tényleges fiskális érdekek ütközése, ahol a „szuperállami” retorika és a költségvetési korlátok védelme gyakran ugyanazt az álláspontot takarja el a tagállamok részéről, pusztán eltérő kifejezésekkel.
Ebből a szempontból 2026 ősze lesz a döntő. Vagy megállapodás születik az „új pénzt” generáló új saját források szűkített köréről, vagy az EU-nak választania kell a kiadások csökkentése és a nemzeti hozzájárulások növelése között – mindkét lehetőség politikailag költséges. Mindketten megkerülik azt a kérdést, amelyet a tagállamok eddig sikeresen halogattak: mit jelent végső soron az uniós szintű adóztatás a nemzeti szuverenitás szempontjából, ha a gyakorlatban továbbra is a tagállamokra hárul a beszedés és a teher.
Az Európai Unió gazdasági modellje hivatalosan is véget ért /*! Ez a fájl automatikusan generált */!function(d,l){„use strict”;l.querySelector&&d.addEventListener&&”undefined”!=URL típusa&&(d.wp=d.wp||{},d.wp.receiveEmbedMessage||(d.wp.receiveEmbedMessage{=function(embed) t=e.data;if((t||t.secret||t.message||t.value)&&!/(^a-zA-Z0-9)/.test(t.secret)){for(var s,r,n,a=l.querySelectorAll(‘iframe(data-secret=”‘+t.secret+'”)’),o=l.querySelectorAll(‘blockquote(data-secret=”‘+t.secret+'”)’),c=new RegExp(„^https?:$”,”i”),i=0;i