Nyilas Laura, a Közszolgálati Egyetem Európa Stratégiai Intézetének tudományos munkatársa által írt cikk adaptált változata az alábbiakban, amely eredetileg magyarul jelent meg aÖt perc EurópablogjaLudovika.hu.
A magyar külpolitika szempontjából a Visegrádi Együttműködés hosszú ideje meghatározó szereplője a közép-európai politikai koordinációnak, de az elmúlt évek geopolitikai és ideológiai törésvonalai ezt a szerepet gyengítették. A közelmúlt politikai nyilatkozatai azonban azt sugallják, hogy az együttműködést új alapokra lehetne átszervezni.
A Visegrádi Együttműködés Közép- és Kelet-Európa kulcsfontosságú politikai szubrégióját fedi le, így az európai politika fontos tényezője. 1991-ben az (akkor) három ország egyértelmű célja az volt, hogy segítsék egymást az euro-atlanti integráció útján, ami a demokratikus politikai és piacgazdasági átalakulás párhuzamos folyamatát is magával hozta.
A négy ország által létrehozott Visegrádi Együttműködés többé-kevésbé informális, tudatosan nem intézményesített kezdeményezés volt, amelyet 1991-ben indítottak el a rendszerváltás korszakának vezető politikusai, akik a közép-európai integráció gondolatát támogatták. A Visegrádi Együttműködés azon a meggyőződésen alapul, hogy tagjai nemzeti érdekeik tiszteletben tartása és közös értékeik elismerése mellett összehangolt erőfeszítésekkel növelhetik közös céljaik elérésének esélyeit.
Az euro-atlanti integráció 2004-es befejezését követően, és az együttműködés ciklikus „fáradtsága” közepette a négy ország a 2015-ös migrációs válság idején élte át „aranykorát”, amit közös kihívásként fogtak fel. Ekkor a négy kormány a korábban laza együttműködési fórumot fegyelmezett tömbbé alakította, amely a biztonságot a határok szuverén ellenőrzéséhez és a politikai döntéshozatal szabadságához kapcsolta.
A 2015. szeptemberi közös nyilatkozat elutasított minden kötelező és végleges áthelyezési rendszert. Magyarország rendkívüli törvénnyel és rendőri intézkedéssel válaszolt, miután a kormány „biztonságossá tette” az illegális migráció kérdését. Varsó, Prága és Pozsony nem fogadta el a magyar jogi megoldásokat; inkább hasonló politikai keretet alkalmaztak, amely a szuverenitást, a rend fenntartását és a területi ellenőrzést helyezte a nemzetbiztonság középpontjába, miközben saját álláspontjukat Brüsszel áthelyezési terveivel szemben határozta meg.
„A 2015. szeptemberi közös nyilatkozat elutasított minden kötelező és végleges áthelyezési rendszert”
A 2015-ös migrációs válságot követően a négy ország eltávolodott egymástól, az ideológiai nézeteltérések hangsúlyosabbá váltak, majd a 2022-es orosz–ukrán háború, az ezzel kapcsolatos eltérő álláspontjukkal együtt mély törésvonalakat hozott létre.
Lengyelország és Csehország egyértelműen atlantista álláspontja ütközött Magyarország és bizonyos mértékig Szlovákia oroszbarát szemléletével. Bár az elmúlt négy év nehéz helyzetbe hozta a V4-et, megkérdőjelezve a csoport együttműködésének jövőjét, el kell ismerni, hogy 1991 óta a csoport kifejlesztette a diplomáciai rugalmasságot és az „egyet nem értés művészetét”. Így, ha az országok nem osztanak egyet egy adott kérdésben, az nem jelenti az együttműködés végét az adott szakpolitikai területen, és nem jelenti azt sem, hogy a nézeteltérés más területekre is átterjedne.
Voltak olyan időszakok is, amikor a Visegrádi Csoport passzívvá vált, vagy azért, mert egyik-másik ország megtörte a rangsorokat, vagy azért, mert feszültségek támadtak a csoport tagjai között. Az egyik ilyen időszak volt a most véget érni látszó időszak, amelyet az jellemez, hogy a többi tag eltávolodott a magyar kormány külpolitikájától. Történt ez annak ellenére, hogy például a Szlovákiával való kapcsolatokban a magát pragmatikusnak mondó magyar külpolitika minden olyan témával foglalkozott, amely Robert Ficót kínos vagy kényes volt, de Magyarország írott vagy íratlan külpolitikai alapelvei szempontjából nemzeti érdeknek minősíthető (például a magyar kisebbségek védelme).
A 2026. áprilisi magyar parlamenti választást követően azonban radikális fordulópont látszik a láthatáron. Nem meglepő, hogy az új Tisza-kormány elkötelezett az erős Visegrádi Együttműködés újjáépítése mellett, hiszen a V4 nagyon gyakran elsősorban magyar „projekt” volt, és az Orbán-kormány mindig is hangsúlyozta kulcsszerepét.
Magyar Péter miniszterelnöki beiktatása előtt egy áprilisi sajtótájékoztatón vetette fel a Visegrádi Együttműködés esetleges bővítésének gondolatát, ahol javasolta a V4-csoport összevonását a Slavkov-formátummal, amely az Ausztria, Csehország és Szlovákia együttműködésének kerete. Ez a megközelítés nem csupán egy zárt, négytagú tömböt, hanem egy rugalmasabb, többszereplős regionális együttműködést képzel el.
Ezzel egy időben – ahogyan azt Robert Fico hírhedt X-posztja is jelzi – a négy ország kormányfői közösen kijelentették, hogy nagyon várják új magyar kollégájukat a V4 megerősítésében, hiszen a térség politikai szereplői ismét értéknek látják a közép-európai koordinációt, még akkor is, ha ennek formája és mélysége egyelőre nyitott kérdés.
„A régió politikai szereplői… értéket látnak a közép-európai koordinációban, még akkor is, ha ennek formája és mélysége egyelőre nyitott kérdés”
A kulcskérdés tehát nem az, hogy lesz-e V4, hanem az, hogy milyen formában. A szorosan összefüggő, egységes tömb helyett egy differenciáltabb, kérdésalapú együttműködés formálódik, amely bizonyos kérdésekben (például energia, infrastruktúra, gazdasági versenyképesség) ismét képes lehet közös fellépésre.
Az energiaszektorbeli együttműködéssel kapcsolatban Donald Tusk Magyar Péterrel 2026. május 20-án tartott találkozóján kiemelte, hogy Varsó segítséget és együttműködést tud nyújtani a térségnek az energiabiztonság terén, hogy Közép-Kelet-Európa minél önellátóbb legyen az energiaellátás terén.
A lengyel elnök a megbeszélésen azt is egyértelművé tette, hogy Lengyelország érdekelt a Visegrádi Együttműködés újjáélesztésében, mivel úgy véli, közös nézeteket és érdekeket képviselnek. Továbbá Donald Tusk olyan nyilatkozatot tett, amely jelentős súlyt adott az együttműködésnek. A találkozót követő sajtótájékoztatón kijelentette: azon kell dolgozni, hogy Közép-Kelet-Európa olyan hellyé váljon, ahol az egész kontinens sorsa alakul.
A jelenlegi nemzetközi környezet – amelyet globálisan növekvő bipolaritás, regionálisan pedig többpólusú dinamika jellemez – szintén növeli a közép-európai koordináció fontosságát. Megerősített formában a V4 akár új szerepet is vállalhat, mint „minilaterális platform”, amely rugalmasan képes alkalmazkodni az eltérő nemzeti érdekekhez. Mivel a múltbeli konfliktusok jelentős része gyakran politikai és személyes rivalizálásból fakad, a Visegrádi Együttműködés újjáélesztésének egyik első lépése a bizalom helyreállítása kell, hogy legyen.
Bővebben:
