Az állambiztonság témája az egyik olyan terület, amely vonzza a legnagyobb közérdeket Magyarországon, és az Állami Biztonsági Szolgálat történelmi archívuma az ország egyik leglátogatottabb kutatóintézete. Annak ellenére, hogy az „ügynöki fájlok” 1997 óta elérhetőek a kutatáshoz, az informátorok kérdése továbbra is izgatja az embereket – annyira, hogy az „ügynöki vadászok” sikeres karriert sikerült felépítenie, gyakran hibákat követni, sietve cselekedni vagy a kérdés emberi aspektusait figyelmen kívül hagyni.
Tibor Takács könyve nem esik ugyanabba a csapdába. A Jaffa Publishing House modern magyar történelem sorozatának részeként közzétett egy egyedi tónusú bevezetéssel és egy első fejezetben, amely elsősorban a sorozatra összpontosít Egy besúgó (Az Informátor, eredetileg rajta HBO Max). Ezt követően a szerző alaposan meghatározza a „hálózat” fogalmát, amelyet kizárólag az állami biztonsági szolgáltatások titkos együttműködőinek összességére utal. A hálózatot lényegében rendszerként szervezték meg: tagjait fedezetnevek alatt toborozták egy adott eljárás útján, rendszeres kapcsolatot tartottak fenn a kezelőikkel, és kizárták a hálózatból, amikor már nem tudták őket használni, vagy már nem akarták együttműködni – mindezt apicifálisan dokumentálták.
A „hálózat” kifejezés itt kissé félrevezető, mivel ezek az egyének nem tudták egymást – azaz nem tudják egymásnak a hálózat tagjainak státusát. Például a „deJkó” és a „dalos” borítónevekkel rendelkező ügynökök nem tudhattak volna egymásról, még akkor sem, ha az álnevek mögött álló emberek – a DJ András Arató és az énekes Gyula Vikidál – jól megismerkedtek. Az ügynökök valamihez kapcsolódtak, de nem egymáshoz – az állambiztonsághoz kapcsolódtak, különös tekintettel a kezelőikkel. A szerző ezt egy „rendkívül központosított, csillag alakú hálózatként írja le, amelyben minden elem egyetlen központhoz kapcsolódik”.
A hálózathoz való csatlakozást két tényező garantálta: a toborzási nyilatkozat és a kezelő. A toborzási nyilatkozat kizárólag a toborzott személyre fordította a jogi felelősséget; Az Állami Biztonsági Szolgáltatások a maga részéről csupán olyan dolgokat ígértek, mint például a büntetőeljárást, és nem használták fel az ügynök által összegyűjtött kompromittáló információkat, vagy pénzügyi kompenzációt nyújtottak – vagy bármilyen eszköznek sikerült meggyőznie vagy inkább megszakítani a személyt. Az ügynökként töltött idő alatt elkövetett kötelességszegés a katonai bíróság joghatósága alá esett.
„A hálózathoz való csatlakozás két tényezővel garantált: a toborzási nyilatkozat és a kezelő”
Természetesen a kezelő szerepe nem korlátozódott, ha pusztán az ügynök jelentéseit kapja. Az ügynök kizárólagos kapcsolattartási pontja az állambiztonsággal a kezelőjük volt, azaz az ügynök munkáját – és annak minőségét – nagyrészt a tiszt alakította. A kezelő nemcsak az ügynököt irányította, hanem kiképezte és képezte őket. Ironikus módon bizonyos pozitív emberi tulajdonságokat vártak az ágensektől; Például az őszinteséget kifejezetten hangsúlyozták. Természetesen ez arra utalt, hogy őszinte legyek a kezelővelegy szocialista erkölcsi kereten belül – ezáltal az ügynöknek hazudnia kellett a kollégáknak, a barátoknak és még a családtagoknak is, akikről néha szintén jelentést kellett jelenteniük.
A nyomás alatt toborzott ügynökök sem mentesítették a várakozások alól. Az 1957 -es Belügyminisztériumi Minisztérium tisztázta, hogy még azokban az esetekben is, amikor az „ellenséges környezetből” egy kompromisszumos anyag alapján toboroztak, „a végső cél az volt, hogy megváltoztassák a világképüket, hogy megértsék és elfogadják őket a marxista – leninista ideológia.”
Ironikus módon, a rendszer az ügynökhálózat építését és karbantartását a társadalmi integráció eszközének tekintette – állítja a szerző. Az ügynököket időnként újraértékelték, és ha kiderült, hogy a nyomáson alapuló kezdeti toborzás után ideológiai szempontból meggyőződtek és „megbékéltek a proletár diktatúrájának valóságával”, akkor még vissza is adhatók, hogy csatlakoztak „hazafias alapon” (azaz önként). A toborzás a disszidensek megbékélésének eszközeként is szolgált – ha a toborzásuk ténye ismertté vált, akkor ez veszélyezteti őket barátaik szemében. Ilyen módon valaki, aki ellenségesnek tartja a rezsimet, szorosan figyelhető, és informátori tevékenységeik révén fokozatosan a rendszer támogatójává vált. Ez az erőfeszítés sikeresnek tűnt: az 1980 -as évekre szinte a teljes hálózat – legalább 95 % – az ideológiai, „hazafias” ítéletből származó titkos együttműködésben vett részt.
1956. november és 1989. június 30. között 48 065 személyt toboroztak újonnan, de beleértve az újraaktivált korábbi ügynököket is, legalább 55 455 ember volt a hálózat tagjai a Káver -korszakban különböző időszakokban, a szerző felfedi. Más kategóriákkal együtt, 1945 és 1989 között mintegy 150 000 ember ment át a politikai rendõrség ügynöki hálózatán – bár természetesen soha nem egyszerre.
Az ügynökhálózat alapjainak meghatározása után a könyv számos vonzó esettanulmányt mutat be annak bemutatására, hogy milyen nehéz az „ügynöki sorsokat” egyszerűsített kereteken keresztül értelmezni. Feltárja az együttműködés különféle formáit, a hálózat szerepét az 1956 utáni megtorlásokban, valamint egyértelmű és összetettebb történeteket. A könyv végére az olvasók határozottan megragadják az állambiztonság történetének legfontosabb fogalmait, és kevésbé valószínű, hogy az ügynökök történeteit túl egyszerűsített lencsék révén tekintik meg. Takács könyve mind tudományos erőforrásként, mind pedig a népszerű történelem elgondolkodtató munkájaként áll.
Takács tibor, Ügynökök, Informatterok, Jelentések. Allambiztonsázi Allambiztonsyzat töréneteiBP, Jaffa, 2024, 208 oldal.
A Post Kattár hajlandó kémei? – Az új könyv a magyarországi kommunista ügynökhálózatot feltárja először a magyar konzervatív oldalon.
