A nyári hőségben, a Balaton utáni forgalmon túl, elindult két autó ugyanarra az útra, ugyanazzal a céllal: eljutni Budapestről az Adriára minél kevesebb idegőrlés mellett. Az egyik egy 20 éves E46 320d, a másik egy vadonatúj középkategóriás elektromos crossover. Az óra pörög, a pálya sípol, a koffein hat; minden más majd kiderül.
A beszállásnál még kiegyenlítettnek tűnt: a dízel tele tankkal, az elektromos 100%-on, navigáció mindkettőn a cél: egy apartman Zadar fölött, nagyjából 620 km. A terv egyszerű volt, a végkifejlet annál kevésbé.
A két főszereplő
A BMW egy 2006-os 320d Touring, kézi váltóval, autópályán stabil 6,0 l/100 km körüli étvággyal. A futómű feszes, a klíma hűt, a tartály 60 liter, az ülés puha, a zajszint meglepően vállalható.
Az elektromos egy új platformra épülő, 77 kWh körüli akkuval szerelt, papíron 210 kW-os töltést tudó, 19-es kerekeken gördülő crossover. Valós pályafogyasztás 130-as tempónál kb. 20–22 kWh/100 km, ami két „okos” megállást feltételez jó HPC-hálózattal.
„Ha minden a terv szerint megy, nincs para” – mondtuk induláskor. „Ha nem, akkor is csak maximum fél óra mínusz.”
Az út és a tempó
M7, Letenye, átlépés az A4-esre, majd Zágráb után az A1 délnek, karszt és alagút. Kint 34–36 °C, a klíma mindkét autóban dolgozik. A dízel 130-as GPS-tempót megy, ritka előzésekkel, a tank kijelzője lassan mozdul.
Az elektromosnál a navigáció két gyors megállót tervez: Letenye közelében, majd Karlovac környékén. Így papíron 2×25 perc, közben mosdó, víz, nyújtás.
Idő: a stopper nem hazudik
A BMW 2,5 óra után egy gyors pihenő: 8 perc tankolás, 3 perc kassza, 4 perc kávé – összesen 15 perc. Aztán tovább, a határnál rövid ránézés, fennakadás nélkül.
Az elektromos az első HPC-nél belefut a „nyári szaturáció” klasszikusába: két autó vár, egy oszlop csak 60 kW-ot ad. Mire csatlakozik, már 22 perc elment. A töltés 23-ról 78%-ra 31 perc, de a plafon 110–120 kW körül ingadozik a hőség és a megosztás miatt. „Megint 80%-nál vágta le, pedig bírta volna” – szakad ki belőlünk.
A második megálló Karlovacnál papíron tökéletes lenne, de itt dinamikus árak és 180 kW-os címke mögött 90–100 kW-os valóság vár. Újabb 28 perc töltés, 7 perc sor, 5 perc beállás–app–RFID koreográfia. A kocsiban ülve a percek elnyúlnak.
Célidő: a dízel 6 óra 26 perc alatt parkol a falevél árnyékában. Az elektromos 7 óra 41 perc után gördül be, azaz bő 1 óra 15 perc hátrány. „Nem a hatótáv félelmetes, hanem az elvesztett folyamatosság” – mondta valaki a csomagtartó felett.
Költség: a számlák beszélnek
A dízel 6,0 l/100 km átlaggal körülbelül 37 liter gázolajat égetett el. 700 Ft/literrel számolva ez kb. 25 900 Ft. Mellé jön egy autópálya-matrica, de az mindkettőnél azonos.
Az elektromos 21,0 kWh/100 km átlaggal 130 kWh körüli energiát kért. Három különböző szolgáltatónál, eltérő árazással: olcsóbb hazai tarifa, drágább horvát HPC, és egy roaming. Az átlag így felkúszott kb. 240–270 Ft/kWh-ra, a vége nagyjából 32 000–35 000 Ft.
- Dízel: kb. 25 900 Ft üzemanyag + azonos pályadíjak; Elektromos: kb. 32 000–35 000 Ft töltés + azonos pályadíjak
„Ha mindenhol 150–180 Ft/kWh lenne, most mosolygok” – áll a jegyzetben. „De a valóság vegyes, és a nyári csúcs nem a barátod.”
Komfort: csend, zaj, kényszerpihenők
Az elektromos a városban selymes, pályán is nagyon csendes, a rugózás puhán hintáztat. A kényszerpihenők egészségesek, a test hálás a megállásért. Csakhogy a megállás jó akkor, ha az ember választja, nem amikor rákényszerül.
A dízelben a motor morgása 130-nál már csak háttér, a tank nagy, a ritkább megállók „egyben tartják” az utazást. A régi autó klímája bírja a meleget, a zaj nem bánt, a fotel ismerős. „Ez most úgy ment le, mint régen: felhajt, gurul, megérkezik.”
Mi dőlt el valójában?
Nem a technológia, hanem a környezet döntött. Az elektromos akkor verhetetlen, ha stabil, nagy teljesítményű töltő áll rendelkezésre, transzparens árral, üres oszlopokkal, és az autó hőmenedzsmentje tartja a csúcsot. A nyári tranzit-folyosón most ezekből több is hiányzott.
A dízel előnye itt az idő és a kiszámíthatóság volt: ritkább megállás, gyors tankolás, egységes infrastruktúra. Az elektromosé a kényelem, a csend, a helyi nulla kibocsátás – de ezek nem fordították át az órát és a pénzt a saját oldalára ezen a napon.
„Nem haragszom az áramra” – írtam a parton, láb a vízben, kulacs a kézben. „Csak azt szeretném, hogy a valóság gyakrabban úgy működjön, ahogy a prospektus ígéri.” Mert amikor egy két évtizedes dízel ennyire könnyedén hoz jobb időt és hasonló vagy alacsonyabb költséget, az már bizony kicsit kínos.
