A Can Togay filmrendező és Pauer Gyula szobrász által 2005-ben készített emlékmű az 1944–45-ös nyilas terrort idézi, amikor a zsidókat kénytelenek levenni a cipőjükről, mielőtt a Dunába lőtték őket. A cipőket, amelyek egykor értékes háborús vagyontárgyak voltak, elvitték, és gyakran újrahasznosították vagy eladták az elkövetők.
Az emlékmű ma Budapest egyik leglátogatottabb holokauszt helyszíneként áll, ahol rendszeresen helyeznek el mécseseket, köveket és virágokat.
Gyermekkori emlékek
Can Togay visszaemlékezésében személyesen és mélyen megindító módon idézi fel azt az élményt, amely később a „Cipők a Duna-parton” emlékmű megalkotásához vezetett. Gyerekkori emlékei között különösen a Duna-parton meggyilkolt emberek történetei szerepelnek, ezt az érzést a mai napig képes felidézni.
Ez a személyes élmény és történelmi emlék egy közös ötlet alapja lett, amelyet Pauer Gyula szobrászművésszel együtt valósított meg. A mű célja nemcsak az emlékezés, hanem az is, hogy a városi és nemzeti emlékezet egy elfojtott, fájdalmas töredékét kiemelje a homályból.
Can Togay szavaival élve az emlékmű Budapest kollektív emlékezetének fontos tanúja: bizonyítéka annak, hogy a város nem adja át magát a felejtésnek, és képes szembenézni múltjának legnehezebb fejezeteivel is.
„Bácsi részlet”
Pauer Gyula visszaemlékezése különösen erős személyes dimenziót ad a „Cipők a Duna-parton” szellemi hátteréhez. A második világháború végét a művész négyéves gyermekként élte át szüleivel együtt egy budapesti légiriadó óvóhelyen. Mint írja, akkoriban nagyon keveset értett a kinti eseményekből, a híradásokból csak olyan benyomást keltett benne, hogy a visszavonuló németeket a szovjet erők üldözték, miközben a várost bombázták, a nyilasok pedig a Dunába lövik az embereket.
„A város nem adja meg magát a felejtésnek, és képes szembenézni múltjának legnehezebb fejezeteivel is”
A háború utáni hazatérés sem hozott azonnali megértést. Apja arra kérte, hogy hallgasson egy náluk bújó férfiról, akit úgy hívnak, hogy „Részlet bácsi” (részlet ‘részletet’ jelent, utalás arra, hogy részletre vásároltak tőle bútort). A történet csak fokozatosan nyerte el valódi értelmét később, amikor a család újra találkozott a férfival, aki hálásan megköszönte a menedéket.
Pauer visszaemlékezésében hangsúlyozza, hogy a holokauszt tragédiája és a zsidóüldözés csak lassan vált számára személyesen feldolgozható élménnyé, később művészi munkásságának egyik központi témájává vált. A „Cipők a Duna-parton” létrejötte egy hosszabb belső folyamat eredménye volt, melyben egy régi baráttal folytatott beszélgetés és Can Togay javaslata is meghatározó szerepet játszott. A művész szavaival élve az emlékmű végleges formája egyfajta személyes és kollektív emlékezeti munka eredménye.
A holokauszt emléknapja Magyarországon
Magyarországon 2001 óta tartják hivatalosan a Holokauszt Emléknapját április 16-án, amely 1944-ben a magyarországi zsidóság gettósodásának kezdetét jelenti. A Pokorni Zoltán akkori oktatási miniszter kezdeményezésének célja az volt, hogy az iskolák és a közintézmények rendszeresen szembesüljenek a nemzeti történelem e fejezetével.
1944 tavaszától a német megszállást követően és a magyar hatóságok közreműködésével mintegy 437-450 ezer zsidót deportáltak Magyarországról, túlnyomó többségüket az auschwitz-birkenaui koncentrációs és megsemmisítő táborba. A deportálások rendkívül gyors ütemben zajlottak: a vidéki Magyarország zsidó közösségei néhány hónap alatt szinte teljesen elpusztultak.
Összességében 550-600 ezerre becsülik a holokauszt magyar áldozatainak számát, köztük nemcsak a deportáltakat, hanem azokat is, akik munkaszolgálatban, gettóban, a budapesti nyilas terror idején, illetve halálmeneteken haltak meg.
Ez a tragédia a magyar történelem egyik legnagyobb emberi vesztesége, amely nemcsak egy közösséget, hanem a nemzet történelmi és erkölcsi emlékezetét is mélyrehatóan formálja.
The post Történet a ‘Cipők a Duna-parton’ mögött appeared first on Magyar Konzervatív.
