Az alábbiakban Bíró Mátyás eredetileg magyar nyelven ben megjelent cikkének adaptált változata olvashatóMagyar Krónika.
Széchenyi István, nemzetünk történelmének egyik legnagyobb államférfija nagy szerepet játszott a gázvilágítás magyarországi elterjedésében. Az első pesti gázlámpát 1816-ban gyújtották meg a Magyar Nemzeti Múzeum oldalán.
A ma már természetesnek tartott utcai világítás 1777-ben jelent meg Magyarországon először Budán, Pesten pedig 1790-től kezdték el használni a repceolajos lámpákat. A világítás történetében igazi áttörést a 19. század elején a gáz – vagy eredeti nevén „világítógáz” – alkalmazása jelentett.
Az európai városlakók az 1800-as évek elején kezdték élvezni a gázvilágítás előnyeit. 1802-re London egyes részeit már gáz világította meg – a Westminster Bridge-en égett az első gázlámpa –, és 1812-re az egész városban elterjedt. Ez a világítási mód Párizsban 1817-ben, Berlinben 1826-ban, Bécsben 1833-ban jelent meg.
Széchenyi István nagy szerepet játszott a gázvilágítás magyarországi elterjedésében. 1815-ben Angliából hozatott át egy gázgenerátort, amelyet nagycenki kastélyában helyeztek üzembe. A keleti kapuházaknál nagy üveggömbökben égett a gáz, a bejárati hallban, a folyosókban és a szobákban is gázégők szolgáltattak fényt.
Pesten Tehel Lajos filozófus, orvos, a múzeum jeles tagja jóvoltából 1816-ban gyújtották meg az első gázlámpát a Magyar Nemzeti Múzeum oldalán. Kappel Frigyes bankár 1827-ben már gázvilágítást alkalmazott Bálvány utcai házában, példáját hamarosan több pesti nagy kereskedő is követte. Egy vállalkozó már 1846-ban igyekezett bevezetni a gázvilágítást Pest és Buda utcáin, de a város vezetői ezt korainak tartották.
Nem sokkal ezután egy másik cég nyújtott be új javaslatot a pesti gázvilágítás bevezetésére, sőt szerződés is készült, de a projekt a szabadságharc miatt meghiúsult.
„Pesten 1816-ban gyújtották meg az első gázlámpát a Magyar Nemzeti Múzeum oldalán”
Szenzációnak számított, hogy alig néhány héttel a Pesti Magyar Színház 1837. augusztus 22-i megnyitója után már gázzal világították meg az épületet. A szükséges felszereléseket és lámpákat Weber Antal pesti polgár készítette, és ő volt a világítás első mestere is. Jókai Mór regényíró egy 1900-as esszéjében is megemlíti a színház gázvilágítását: „Ennek a gáznak kissé áporodott, savanykás káposzta szaga volt, de nemzeti büszkeségből tűrtük.”
Jókai szerette és lépést tartott a technikai újításokkal; neki is köszönhető, hogy tudjuk, hogy a színháznak saját „gázlepárlója” volt. Erre azért volt szükség, mert a gyújtógáz szénből történő előállítása során több olyan anyag keletkezik, amely nem éghető, akadályozza az égést, vagy káros lehet az egészségre. A gyújtógázt először meg kellett tisztítani ezektől az anyagoktól, különösen a következő módon:
‘Kint az udvaron egy hatalmas vasmedence állt, tele vízzel. Gázdesztillációhoz használták. A szabadságharc idején Hentzi bombái a Nemzeti Színházba is becsaptak. 150 kilós bomba csapódott a színház udvarán, de a Magyarok Istene úgy intézte, hogy a bomba egyenesen a vízmedencébe zuhanjon, ahol a víz megfojtotta. Ha csak egy lábbal lejjebb esett volna, az egész színházat felgyújtotta volna, és hamuvá égette volna.’
Hogy 1837-ben mekkora újdonság volt a színházak gázvilágítása, azt jól mutatja, hogy közvilágításra először Pesten 1856 decemberében, Budán pedig 1862-ben használtak gázt. 1856 karácsonyán a Kerepesi úton – ma Rákóczi úton – és a belvárosban is felgyújtották az első utcai gázlámpákat. A lámpagyújtó sokáig a főváros jellegzetes figurája volt, esténként botjával egyesével meggyújtotta a gázlámpákat, nappal pedig a lámpabúrákat takarította.
1857. márciusi száma Vasárnapi Ujság arról számoltak be, hogy a vidékről érkezők most a városban „szép és elegáns új lámpákat találnak, amelyek Pest igazi ékességéül szolgálnak”, a tágabb utcákon pedig az úttest és a járda között kétoldalt elnyúló lámpasort; s a Nemzeti Színházból kilépve az emberek „úgymond a fénytengeren át hazasétálhatnak, ami még feltűnőbbnek tűnik számukra, ha visszagondolnak az olajlámpások takarékos fényére, amelyek itt-ott vörös lánggal pislákoltak”.
Nem mindenki lelkesedett azonban az újításért; sokan – különösen az idősebb generáció tagjai – egyenesen idegenkedtek tőle.
Az sem volt általános tapasztalat, hogy az utcák világosabbak lettek – éppen ellenkezőleg. 1856. karácsonyi számában Pesti Naplópéldául ezt olvashatjuk:
‘Ennek a hasznos intézménynek a bevezetése alaposan megerősítette azt az igazságot, hogy minden dolognak nehéz kezdete van. Ahelyett, hogy lelkes emberek üdvözölték volna a leleményes elmék újabb vívmányaként, inkább gúny, szarkazmus és gúny tárgya lett, mintsem diadal. Tegnapelőtt pedig azt tapasztaltuk a belvárosi utcákon, hogy ha nem is ütköznek egymásnak az emberek, a megmaradt homály kellő palástot ad a hitelezők elől való meneküléshez. De hisszük, hogy ezek a fények előbb-utóbb fehérebbek és világosabbak lesznek.’
Később valóban ez történt, de az Auer-égő feltalálásáig a pillangószárny alakú gázlángok csak halvány, sárgás fényt bocsátottak ki.
„Az Auer égő feltalálásáig a pillangószárny alakú gázlángok csak halvány, sárgás fényt bocsátottak ki.”
1856-ban Budapesten, a Lóvásár téren (ma Köztársaság tér) kezdte meg működését az első hazai gázművek, a Kapferer–Stefani üzem; hamarosan Józsefvárosban, Ferencvárosban, Budán, Óbudán és Újpesten is épültek hasonló létesítmények. Ezek létrejötte után az intézményeknek – így a Nemzeti Színháznak is – tőlük kellett beszerezniük a világításhoz szükséges gázt. Kiépített gázvezeték hiányában kezdetben hatalmas bőrtömlőkben szállították a színház tárolótartályába.
Morogva félretéve, a polgárok számos előnyt tapasztaltak a gázvilágításnak a gyertyás és olajos világításhoz képest. Egyrészt a gáz olcsóbb volt, mint az olaj, különösen nagy terek megvilágítására; másrészt a gázláng négyszer annyi fényt adott, mint egy gyertya.
Sokkal biztonságosabb is volt – persze feltéve, hogy időben elzárták a szelepeket. Ez nem mindig volt így. 1864-ben például hatalmas gázrobbanás történt egy Váci utcai kétemeletes épület kirakatában; öt ember vesztette életét az összeomló falak alatt.
Jókai felidéz egy gázbalesetet is, amelyben kis híján lángba borult a Nemzeti Színház – neki köszönhető, hogy sikerült elkerülni a katasztrófát:
‘Felléptek Macbethés az összes színpadi ember és gépész a szellemkirályok mozgatásával volt elfoglalva. Hirtelen azt vettem észre, hogy egy színpadi gázlámpa csövének csavarja kilazult, és a széles lyukból karnyi vastagságú patakban tör elő a gáz. Csak egy pillanatnyi habozás, és az a gázláng felcsapott volna a szarufákig, és a színpad lángokban állt volna. Én azonban nem veszítettem el az önuralmamat. 1861-ben volt, és magyar viseletben voltunk: hirtelen lekaptam a fejemről az asztrakhani sapkámat, és egy pillanat alatt elfojtottam vele a kilökődő gázlángot..’
Bővebben:
