Az Egyesült Államok 2025. novemberi nemzetbiztonsági stratégiája olyan értékelés, amely mentes a szentimentális eufemizmustól. Szinte katartikus egyértelmű felismeréssel nyit, nevezetesen, hogy a külpolitika egyetlen célja az alapvető nemzeti érdekek védelme. Nem az egyetemes értékek terjesztéséről, a demokratikus rend globális rákényszerítéséről vagy az emberiség erkölcsi emancipációjáról van szó, hanem sokkal inkább annak józan biztosításáról, amire egy államnak szüksége van a fennmaradáshoz. Washington kiszabadította magát a fél évszázados ideológiai küldetésből, és visszatért az államiság elemi meghatározásához. Az erre a dokumentumra adott német reakció azonban nem az amerikai stratégia elégtelenségét tárja fel, hanem egy mélyebb, strukturális természetű, kifejezetten német problémát, amely a nemzeti érdekek erkölcsi összeomlás nélkül való felfogásának kulturális képtelensége.
A dokumentum építészeti precizitással bontakozik ki. Nem azt kérdezi, hogy Amerika mi akar lenni a világ előtt, hanem azt, hogy milyennek kell lennie ahhoz, hogy állam maradjon. A válaszok hidegek és összetéveszthetetlenek: a saját határai feletti abszolút ellenőrzés, a terület védelme mind az invázió, mind a finom beszivárgás ellen, a kritikus szektorokban lévő ellenséges hatalmak gazdasági autarkia, regionális dominancia a nyugati féltekén, valamint a Kínával szembeni hiteles elrettentés képessége felesleges provokáció nélkül.
Ezek a sarkalatos célok, melyeket polemikus felvirágzás vagy erkölcsi burkolás nélkül mutatnak be. Aki ezeket az állításokat agresszívnek értelmezi, az nem vette észre, hogy a jelenlegi német szellemi topográfiában a nemzeti érdekek puszta megnevezése alapvető tabuként kezelendő. A német külügyminiszter egy közelmúltbeli interjúban ezt a dilemmát szemlélteti, és megpróbálta az afgán menekültek befogadását azzal a fajta szentséges retorikával igazolni, amelyet általában az egyházi kongresszusoknak tartanak fenn. Úgy tűnik, hogy a német kormány képtelen meghúzni saját határait azzal a világossággal, amelyet Washington magától értetődően produkál. Ehelyett minden gyakorlati tevékenységet a legitimáció értékalapú kliséibe kell csomagolnia. Ez ritualizált önámítás.
A nemzetbiztonsági stratégia meglepően pontossá válik, amikor Európa felé fordítja tekintetét. Nem elsősorban katonai gyengeséget, hanem civilizációs hanyatlást diagnosztizál, a társadalmi kohéziót romboló migrációra, a közbeszéd cenzúrájára, a születések összeomlására, a nemzeti identitás és a történelmi öntudat erodálására hivatkozva. A dokumentum nem közvetve vagy virágos prózán keresztül beszél ezekről a dolgokról; megállapított tényként kezeli azokat. Előreláthatólag a felháborodás zenekara támadt Németországban. A külpolitikai szóvivőjük által képviselt uniós pártok azzal vádolták az AfD-t, hogy megírta a stratégiát, mintha a valóság felismerése az egyik párt kizárólagos tulajdonába került volna, vagy maga a realizmus szennyezett jószággá mutálódott. A bevett média tiltakozott a vélt leereszkedés ellen. Amit figyelmen kívül hagynak, az az, hogy a Nemzetbiztonsági Stratégia pontosan megfogalmazza azt, ami a német szerkesztőségekben kimondhatatlanná vált. Tudomásul veszi azt, amit a német közvélemény többé nem láthat.
Amerika nem a német igazságfeltárás iránti idealista rokonszenv miatt köt békemegállapodásokat. Az elmúlt nyolc hónapban Washington nyolc regionális konfliktust hozott a tárgyalóasztalhoz, Izraeltől és Irántól Gázáig, valamint Kambodzsától és Thaiföldtől Ruandáig és a Kongói Demokratikus Köztársaságig. Ez nem humanitárius idealizmus, hanem józan érdek szülte. Az önfogyasztó, belső válságai alatt összeomló Európa stratégiailag értéktelen az amerikai biztonság szempontjából. Ebből következően a Nemzetbiztonsági Stratégia sürgősen javasolja, hogy Európa őrizze meg civilizációs alapjait. Amit egyesek beavatkozásként botrányoznak, az valójában szükséges feltétele az életképes szövetségesnek. Amerika nem azt mondja, hogy „legyél olyan, mint mi”; ez azt jelenti, hogy „legyetek újra önmagatok, mert csak akkor vagytok politikailag hasznosak számunkra”. Ez realizmus, nem arrogancia.
„Amerika nem a német igazságfeltárás iránti idealista rokonszenv miatt köt békeszerződést”
A stratégia elemzési fókuszát Kínára, mint az elsődleges gazdasági és jövőbeni katonai fenyegetésre irányítja. Azok számára, akik figyelmesen olvasnak, ez a rész könyörtelen. Világszerte 93 kikötőben 181 kikötői projektet említ, ezek 40 százaléka európai területeken, és mindegyiket Peking finanszírozza stratégiai célokra. A fejlődő országok adósságcsapdáira mutat rá, amelyek titkos szerződéseket rejtenek a hitelezés felszíne alatt, biztosítva az erőforrásokhoz való hozzáférést és a katonai jelenlétet.
A Nemzetbiztonsági Stratégia ezt nem versenynek, hanem inkább fenyegetésnek nevezi. Az új évszázad gazdasági fegyverei nem a repülőgép-hordozók, hanem a konténerterminálok és a logisztikai szoftverek. Amerika felismerte ezt, miközben Németország még mindig az egyetemes értékeket hirdeti.
Az új Monroe-doktrína értelmében a nyugati féltekét alapvetően nem birodalmi uralomként, hanem klasszikus értelemben vett belbiztonságként fogják fel. Évente 75 000 amerikai hal meg fentanilmérgezés következtében. Olyan emberekről, családokról és választókerületekről van szó, akiknek politikai sorsa attól függ, hogy az állam egzisztenciálisan meg tudja-e védeni polgárait. Ez a Nemzetbiztonsági Stratégia nyelve: nem morálisan színezett, hanem egzisztenciálisan megalapozott. Jellemző a német reakció erre a prioritásra, mivel Amerikát azzal vádolják, hogy túlságosan dominánsan kezeli a nemzeti érdekeket. Pontosan ez a lényeg. Egy olyan állam, amely nem védi meg határait, polgárait és ipari bázisát, végül nem nemzet többé. Ez egy zászlóval ellátott közigazgatási övezet.
„A határok vagy az államiság legitim funkciói, vagy a múlt leküzdendő emlékei”
A Nemzetbiztonsági Stratégia európai megvetésének gyökere nem a dokumentum intellektuális gyengeségében, hanem egyértelműségében rejlik. Lehetetlenné teszi azt, amit a német külpolitika évtizedek óta gyakorol, ami a szavak és a tettek közötti retorikai szakadék. Az egyik a nők jogairól beszél, miközben támogatja a tálibokat. Az ember emberi jogokra hivatkozik, miközben nem tesz különbséget a védelemre szoruló menekült és a gazdasági lehetőséget kereső migráns között. Az ember a nemzeti szuverenitásra hivatkozik, miközben ezt a szuverenitást a transznacionális szervek szeszélyeinek veti alá. A Nemzetbiztonsági Stratégia ezzel szemben azt mondja, hogy vagy komolyan gondolja, vagy nem. A határok vagy az államiság legitim funkciói, vagy a múlt leküzdendő ereklyéi. Ez az egyértelműség annyira kényelmetlen, hogy elviselhetetlen egy olyan ország számára, amely hozzászokott a kétértelműségekhez.
A végső kérdés nem az, hogy a nemzetbiztonsági stratégia agresszív-e. Nem az. Pontos. Meghatározza, milyennek kell lennie Amerikának a túléléshez: egy nagyhatalomnak, amely érdekeit követi, ahelyett, hogy alárendelné azokat mások érzéseinek. Az igazi kérdés az, hogy Németország miért nem teheti meg ugyanezt. Miért kerül automatikusan a fasizmus közelébe a nemzeti érdekek birtoklása és megfogalmazása? Miért vezet a nemzeti érdekek puszta említése az AfD-nek, az egyetlen politikai erőnek, amely beszélni mer a nemzeti érdekekről, automatikus hiteltelenséghez?
A válasz minden kabinetválságnál mélyebben rejlik; Németország elfelejtette, hogyan kell önmagáról nemzetként tekinteni. Aki nem tudja magát nemzetnek gondolni, az nem cselekedhet a nemzet érdekében. Hogy e német tehetetlenség leleplezéséhez külföldi stratégiára van szükség, az felfedi a jelenlegi orientációs válság valódi mértékét.
The post Washington nemzetbiztonsági stratégiája és a német menekülés a valóságtól appeared first on Magyar Konzervatív.
