Minden év január 27-e, Szerb Antal író halálának évfordulója körül(1) egy-egy dokumentumot gyakran megosztanak a Facebookon a magyar felhasználók: ez egy kivonat abból a vádiratból, amelyet a Fővárosi Főügyészség 1945-ben nyújtott be egy Gaál Miklós zsidó rendőr ellen.jupo‘, Judenpolizei), eredetileg a Magyar Állambiztonsági Történeti Levéltár (Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, ÁBSZTL) Facebook-oldalán jelent meg.
A vád szerint Gaál 1944 decemberében a Sopron melletti Balfban szolgált a zsidó foglyok közül kiválasztott őrként. Mint a jupokegyetlen volt rabtársaival: elvitte ennivalójukat, ruhájukat, megverte őket, és „a vádlott volt a közvetlen oka Dr. Szerb Antal és Szász István halálának”. Érdekes módon a vádiratot Ferenczi Tibor népügyész nyújtotta be, aki maga is túlélte a kényszermunkát – igaz, ő nem szolgált Balcon. A dokumentum persze azért érdekes, mert Szerb a modern magyar irodalom egyik legnagyobb regényírója volt, és általában azt feltételezik, hogy a magyar nácik agyonverték.
Az ÁBSZTL oldala azzal foglalta össze a dokumentumot, hogy megjegyezte „az ítéletet nem csatolták az aktához, így nem tudjuk, hogy a Népbíróság indokolása mennyiben felelt meg a fenti vádiratnak; az élelmezési és ruházati visszaéléseken és a büntetés kiszabásán túl mennyiben találták felelősnek Gaált a táborban bekövetkezett halálesetekért; és milyen mértékben fogadták el a védekezését, nevezetesen, hogy csak parancsokat teljesített, és nem tudott arról, mi történt a nyilasoknak átadott kényszermunkásokkal. A posztot széles körben megosztották az interneten, mint annak feltételezett bizonyítékát, hogy „látod, egy zsidótárs agyonverte Szerb Antalt”.
A történet azonban felkeltette az érdeklődésemet – már csak azért is, mert korábban külön könyvet írtam róla kapos és juposamelyet a Nemzeti Emlékezet Bizottsága (Nemzeti Emlékezet Bizottsága, NEB) adott ki.(2) Jól tudom, hogy a „kapo-perek” gyakran hallomásokra és legendákra épültek, gyakran a személyes bosszú eszközeiként szolgáltak, és kevés figyelmet szenteltek a zsidó gárdák kényszerű és kétségbeejtő helyzetének.
„A „Kapo-próbák” gyakran hallomásokra és legendákra épültek, és gyakran a személyes bosszú eszközeiként szolgáltak.
Ráadásul Szerb Antal haláláról a tudományos irodalom mindeddig nem tudott semmi biztosat. A halotti anyakönyvi kivonatán egyszerűen a „kimerültség” szerepel.(3) Bár az interneten kering, hogy Szerbet egy „nyilas őr” verte agyon, ahogy azt a fegyvertelen munkaszolgálatról szóló könyvemben is megjegyzem (munkaszolgálat), a valóságban semmit sem tudunk gyilkosa kilétéről, következésképpen azt sem tudjuk, hogy az illető a nyilas párt tagja volt-e, sőt magyar vagy német volt. Szerb özvegye, Bálint Klára a történeti szakirodalom szerint egykor „fiatal nyilas gengszterekre” hivatkozott, állítólag „a tábori orvosra” hivatkozva, de hogy ez pontosan mit jelent, kitől szerezte az információt, és hogy azok megbízhatóak-e, az soha nem derült ki.(4)
Az ÁBSZTL-nél a megadott hivatkozási szám alatt valóban megtalálható Gaál nyomozati aktája. Ebből látható, hogy Gaál 1919. augusztus 19-én született Budapesten; apja Gaál Miksa, anyja Neulander Etel. Vallása „evangélikus” néven szerepel, de egyértelműen zsidó származása miatt 1940 augusztusától fegyvertelen munkaszolgálatra osztották be. Megszökött, de elfogták és Balfra vitték, ahol 1945. július 14-i nyilatkozata szerint német nyelvtudása alapján kinevezték szolgálatra. jupo. Azt állította, hogy főként a ruhajavítást irányította, de amikor túl sokan tolongtak körülöttük, egy bottal eloszlatta őket. A laktanyában maradt fagyos betegeket átadták a nyilasoknak, akik közül többen agyonvertek, volt, akit halálra vertek. Három nappal később hozzátette, hogy Szerb Antal tífuszban vagy vérmérgezésben halhatott meg. A nyomozás során további tanúvallomások is hangzottak el. Az egyik Korda Edit – akit Gaál „titkárának” neveztek – például azt állította, hogy Szerbet többször megverték, de a szövegből nem derült ki, hogy nyilasok vagy Gaál.
A történet folytatása Budapest Város Levéltára iratanyagából rekonstruálható. Ezek szerint Gaál 1946. január 10-én a hírhedt kommunista Tutsek Gusztáv bíró elnökletével a népbírósági tanács elé állt. A tárgyaláson ártatlannak vallotta magát, és kijelentette, hogy nem vert meg senkit. Ruhát csak a halottaktól vettek el, mert ruhákra volt szükség. Szerb Antalt nem ismerte, és nem tudta, hogyan halt meg.(6)
A szemtanúk mellette és ellene is vallottak. Weitfeld Andor szerint Gaál bottal ütötte meg őket, de komolyabb sérülés nem történt. – Hallomásból tudom, hogy a vádlott Szerb Antalt a nyilasokkal megverte, aminek következtében a betegosztályra került, és meghalt. Ez azonban szóbeszéd volt, és az akkori büntetőeljárási törvény szerint csak a szemtanúk vallomása számított. Fischer Sándor tanú is csak annyit tett hozzá, hogy a hallottak szerint a vádlott és társa jupos ‘verd meg Szerbet a nyilasokkal együtt.’ Hogy ez mit jelentett – hogy személyesen vett-e részt, parancsot adott-e vagy csak figyelt –, homályos maradt. Meglehetősen kínosan hozzátette: „Nem tudom, hogy maga a vádlott is köze volt-e ehhez.”
„Mit jelentett ez – hogy személyesen vett-e részt, parancsot adott-e, vagy csak figyelt –, homályos maradt”
Különösen érdekes volt Mittelmann Zsolt orvos vallomása. Kijelentette, bár Gaál időnként megütötte az embereket, soha nem okozott komoly sérülést. „A vádlott nem vállal felelősséget Szerb Antal haláláért.” Sok igazság lehetett Farkas István tanúvallomásában, hogy Gaál szerepe miatt a nyilasok, a németek és a deportáltak egyaránt gyűlölték Gaált. Vértes Ferenc szerint Gaál egyáltalán nem vert meg senkit. Schwarcz Jenőné azt nyilatkozta, hogy Gaál fegyelmező intézkedései jó szándékúak voltak, gyakran beszerzett enni-innivalót másoknak, a betegeket nem küldte munkába.
A teljesen egymásnak ellentmondó tanúvallomásokból a Tutsek testület arra a következtetésre jutott, hogy Gaál a népbírósági törvény 15. § (2) bekezdése értelmében bűnös (vagyis „hivatali jogkörének túllépése és mások testi épségének megsértése”). Három év kényszermunkára ítélték. Az ítélet konkrétan nem említette Szerb megverését vagy állítólagos agyonverését; általánosságban beszélt Gaál felelősségéről az emberek rossz bánásmódjában, bár Weitfeld vallomására hivatkozott, nyilvánvalóan elfogadva azt.
Mivel az alperes fellebbezett, az ügy a Népbíróságok Országos Tanácsa (NEM) elé került. A NOT az elsőfokú ítéletet helybenhagyta, csak az ítéletrészt helyesbítette és a büntetést négy év kényszermunkára emelte, indoklásába beépítve egy jelen témánkat nem érintő Egon Ábel nevű kényszermunkás ügyét.
Ez idő alatt és után Gaál petíciókkal bombázta a NEM-et, amelyben a Szerb halálával kapcsolatos vádakra is kitért. Ezekben a beadványokban jóindulatú, de szigorú emberként ábrázolta magát jupo aki csak szükség esetén ütött, nem vert agyon senkit, és lényegében más zsidók védelmére használta fel hatalmát. – Azzal vádoltak, hogy megvertem Szerb Antalt és egy másik deportáltat. Ezt is bizonyították. Ám amikor a tábori orvost, Dr. Mittelmann Zsoltot kihallgatták, ő ezzel szemben azt vallotta, hogy Szerb Antalt a munkahelyéről hozták be, ahol a németek megverték. Azt vallotta – és az iratokból egyébként megállapítható –, hogy nem voltam jelen a munkahelyen, ezért nem lehettem jelen, amikor ezt a kiváló tudóst megverték; ez azonban nem zavarja az ügyészség tanúját, aki engem vádol a legsúlyosabb váddal. A valóságban Mittelmann nem tett vallomást arról, hogy a németek megverték Szerbet, és nem világos, hogy Gaál milyen „dokumentumokra” utalt.
Egy későbbi beadványában ezt írta: – A felszabadulás utáni első hevületben, amikor megláttak, megpróbáltak minden rosszat rám rázni. Lásd például Szerb Antal megverését és az ebből fakadó halálát. Kihallgatták a kezelőorvosokat, akik természetesen nagyon jól emlékeztek ennek az európai hírű írónak az esetére, és tanúskodnak arról, hogy Szerb Antalt – saját bevallásuk szerint – megverték a németek. Valójában csak egy orvos vallott, és csak annyit közölt, hogy Gaálnak nem volt köze Szerb halálához. Gaál önmagának is ellentmondott, amikor egy másik kérésében Mittelmann meghallgatását kérte annak megerősítésére, hogy Szerb „betegségben” halt meg.
Végül Gaál ügye újraindult. A legtöbb tanú – legalábbis azok, akik újra megjelentek – egyszerűen megismételték korábbi vallomását, igaz, ezúttal a Gaálra vonatkozó pozitív vélemények voltak túlsúlyban. Ennek ellenére 1949 novemberében a Fővárosi Büntetőbíróság ismét bűnösnek találta Gaált, és három év börtönbüntetésre ítélte, amelyet korábbi büntetései fényében már letöltöttnek tekintettek. (Valójában Gaál túlélte a büntetését, mivel 1945. július 19-e óta előzetes letartóztatásban volt, és 1949. szeptember 9-én szabadult.) Az úgynevezett „műveleti igazolványa” szerint Gaál 1956-ban emigrált.
„1949 novemberében a Budapesti Büntetőbíróság ismét bűnösnek mondta ki Gaált”
A népbírósági anyagok értékelésekor be kell látnunk, hogy ezek lényegében semmit nem mondanak el azon túl, hogy Gaál jupo Balf faluban, és szinte biztosan megütötte ott az embereket. Ahogy az a próbákban jellemző kapos és juposa tanúvallomások erősen ellentmondásosak voltak; az ügyészség tanúi hallomásokra és pletykákra támaszkodtak; a Népbíróság (és később a büntetőbíróság) pedig nem tett valódi kísérletet az ellentmondások kiszűrésére, illetve a vádlott tettei és konkrét atrocitások, sérülések vagy halálesetek közötti okozati összefüggés megállapítására.
Egy további forrás megvilágítja a történetet. A budapesti Petőfi Irodalmi Múzeumban Szerb özvegyének, Bálint Klárának több levelét őrzik. 1968. január 19-én ezt írta Scheiber Sándor neves rabbinak néhai férjéről: „Balfon a jupo szájából hangzott el a szó: „éljen és haljon meg, mint a többi zsidó”. Talán, ha ez a mondat nem hangzott volna el, még ma is élne. Túl sok „ha” van ebben az egész ügyben! Itt egy konkrét idézet jelenik meg, bár nem világos, hogy Gaál vagy valaki más mondta, és kitől hallotta az özvegy. Hozzátette: „Minden közösség emberekből, halandó emberi lényekből áll, és eszembe sem jutna szemrehányást tenni senkinek, amiért nem állja meg a helyét, embersége csúcsán, az élet legalacsonyabb pontján.” Ez figyelemre méltó éleslátást és megértést mutat az özvegy részéről. Nem mond ítéletet, sőt jelzi, hogy bár kétségtelenül a lezárásra törekedett, nem fogadott el minden hallott történetet – mivel „túl sok a „ha” (7)
A történész természetesen tudja, hogy az ehhez hasonló erőszakos cselekmények esetében, hacsak nincsenek helyszíni jelentések vagy boncolási jegyzőkönyvek, valószínűleg soha nem fogjuk megtudni, hogy pontosan mi történt. Remélhetőleg a történelem iránt érdeklődő olvasók is hasonló következtetésre jutnak. Addig is hallgassuk meg Bálint Klára tanácsát: ne „szemrehányást tegyen” senkinek, amíg még túl sok a „ha”.
(1) Szerbon lásd: Havasréti József, Szerb Antal, Bp, Magvető, 2019; és Poszler György, Szerb Antal, Bp, Akadémiai Kiadó, 1973.
(2) Veszprémy László Bernát, Kápók a múlt fogságában. Náci koncentrációs táborok magyar zsidó funkcionáriusai a népbíróság előttBp, Neb, 2023.
(3) Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Moson-Sopron Vármegye Soproni Levéltára XXXIII.1.a. Kópháza halotti anyakönyve, 67/1946. sz.
(4) Veszprémy László Bernát, Piszkos munka – A munkaszolgálat és a keretlegények történetei a népbíróságonBp, Jaffa, 2024, p. 239.
(5) Budapest Főváros Levéltára, VII.5.e.1949.17052. Lásd még: Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára, 3.1.9. V-91499.
(6) Petőfi Irodalmi Múzeum, V.5415/178.
The post Valóban agyonverte egy zsidótárs a nagy írót, Szerb Antal? először a Magyar Konzervatívon jelent meg.
