Korábbi cikkünkben részleteztük a kisgyermekek, mint „osztályellenség” 1951-es kommunista hatóságok általi deportálását Budapest I. kerületéből. Itt egy másik rendkívül sérülékeny társadalmi csoport, az idősek tragédiáit tárjuk fel.
A 77 éves Zichy Gabriella grófnőt a Táncsics Mihály utca 23. számból másokhoz hasonlóan „földtulajdonosként” deportálták. Az előkelő családból származó hölgy – szülei Pallavicini Ede és Mailáth Etelka arisztokraták – egy sor orvosi igazolást nyújtott be, amely szerint „agyi érelmeszesedésben és időskori szívgyengeségben szenvedek; Tehetetlen idős ember vagyok, képtelen vagyok gondoskodni önmagamról, és állandó ápolásra szorulok. Emiatt szeretett volna Dióspusztára költözni rokonaihoz. A Belügyminisztérium névtelen bürokratája szűkszavú választ firkantott a megkeresésre: „Áttekintettem, és nem találtam megvalósíthatónak.”
Haltenberger Samu és felesége, Bárczy Mária aktái hasonlóan tanúskodnak beteg, idős emberek deportálásáról. A dokumentumok szerint Haltenberger „földbirtokos”, valójában azonban a magyar automobilizmus egyik kulcsfigurája, a MAVART (a mai VOLÁN) és a „Grey Taxi cég” (ma Főtaxi) egyik alapítója. A 72 éves, beteg férfit a Toldy Ferenc utca 4. számból a Szabolcs–Szatmár megyei Kék községbe deportálták. Haltenberger olyan dokumentumokat nyújtott be, amelyek szerint félig vak és járásképtelen, felesége pedig teljesen vak, cukorbeteg, és magas vérnyomásban szenved. Ennek ellenére a deportálást végrehajtották; csak később engedélyezték Haltenbergernek, hogy Szada városába költözzön rokonaihoz. Lényegében élete végéig ott élt, és csak utolsó hónapjaiban költözhetett vissza Budapestre, ahol 1956-ban halt meg.
„Tehetetlen idős ember vagyok, képtelen vagyok gondoskodni magamról, és állandó ápolásra szorulok”
A történet azonban ezzel még nem ér véget, mert Haltenberger társadalmi helyzetére hivatkozva a hatóságok kitelepítették lányát, Klárát és unokáját, az 1937-ben született, majd 14 éves Dlauchy Dénest is, akik a közelben, a Batthyány utca 15. szám alatt laktak. A fiú beadványt nyújtott be, amelyben kérte, hogy a fővárosban fejezze be tanulmányait, amit a Belügyminisztérium bürokrata a következőképpen utasított el:
‘A megnevezett személyt édesanyjával, Guido Dlauchy asszonnyal (özvegy) 1951. június 27-én deportálták Tiszasüly-Kolop községbe, mert Guido Dlauchyné szülője, Haltenberger Samu földbirtokos és ügyvezető volt. Dlauchy Dénes a Fővárosi Tanácson keresztül kért engedélyt tanulmányai magántanulmányozására… Tekintettel arra, hogy a megnevezett személy társadalmi osztályunktól (azaz a munkásosztálytól) idegen családból származik, és nem csak Budapesten léteznek általános középiskolák, nem javaslom a kérelem teljesítését.Hozzá kell tenni, hogy Tiszasüly-Kolop (Kolopfürdő) a gyakorlatban nem is igazi település volt, hanem egy – akkor már bezárt – fürdőhely egy mocsár közepén, értelmes infrastruktúra nélkül.
De nem csak az ifjú Dlauchy került bajba rokonai miatt. A 63 éves Luczenbacher Editet, Bárczy István feleségét 1951 júliusában a Táncsics Mihály utca 4. számból deportálták a Heves megyei Gyöngyössolymosra. Férje, Bárczy István a Horthy-korszakban államtitkár és kormányülések jegyzője volt; Luczenbacher azonban egy levélben azonnal rámutatott, férje 1944 óta élt szeretőjével, évek óta nyugaton élt, így csak név szerint házasodtak össze.
– Ezzel a tettével a férjem hűtlenül elhagyott, és ezzel végleg megszakadt köztünk minden házassági kapcsolat. Válási eljárást nem tudtam lefolytatni ellene, mert állandóan eltitkolta előlem a hollétét. Távozása óta egyetlen fillérrel sem támogatott.
Sőt azzal érvelt, hogy az ország szovjet hatalomátvétele után férje nagy szolgálatokat tett a szovjetbarát rendszernek: „Tulajdonképpen nem disszidált, hanem legálisan, útlevéllel távozott, és… a (volt miniszterelnök) (Bárdossy László) és Imrédy Béla (Béla) háborús bűnös perekben tett döntő tanúvallomásaival a (volt miniszterelnök) (Bárdossy László) és Imrédy Béla (Béla) reakciója a mozgalom iránti reakciója miatt. Úgy tűnik, hogy végül a Szabolcs–Szatmár–Bereg megyei Dombrádon telepedhetett le, bár a levéltári anyagban nem maradt fenn erre vonatkozó beadvány vagy határozat.
Az időseknek, akárcsak a gyerekeknek, gyakran szükségük van az állam hatalmára a védelem érdekében, de ebben az esetben maga az állam tekintette őket „osztályellenségnek”. Ezek a régi magyar polgárok, bármilyen politikai meggyőződésűek is voltak, nehezen tudtak gondoskodni önmagukról, de a kommunista állam, amely egész nap hangosan hirdette a szociális kérdések iránti érzékenységét, a nép ellenségeinek bélyegezte őket, és erőszakkal elhurcolta őket otthonaikból, gyakran olyan helyekre, ahol az élet feltételei alig biztosítottak – például egy kietlen mocsár közepén. Szomorú történeteik a kommunista diktatúra újabb árnyoldalát tükrözik, amelyet néhány évvel később, az 1956-os forradalommal a magyarság megpróbált lerázni.
The post Tehetetlen emberek: a párt ellenségei — Az 1951-es idősek deportálása appeared first on Magyar Konzervatív.
