Az alábbiakban Zalai Csaba cikkének adaptált változata olvasható, a Közszolgálati Egyetem egyetemi tanára, eredetileg magyarul a Öt perc Európae blogja Ludovika.hu.
Mit csinált rosszul Magyarország EU-tagságának első két évtizede alatt?
Van valami szimbolikus abban, hogy 2026. május 9-én – Európa napján – megalakult az új Országgyűlés, és új politikai ciklus kezdődött Magyarországon. Ez nemcsak belpolitikai fordulópont, hanem lehetőség arra is, hogy 22 éves uniós tagság után mérleget készítsünk, és szembesüljünk azzal a ténnyel, hogy a csatlakozáskor joggal remélt politikai, gazdasági és stratégiai konvergencia nem valósult meg, miközben maga az Európai Unió történelmi átalakuláson megy keresztül.
A következő évek döntései – az integráció elmélyítéséről, a bővítésről, a közös költségvetésről vagy a védelempolitikáról – évtizedekre meghatározzák Magyarország mozgásterét. Sokat számít, hogy milyen hitelességgel és milyen pozícióból veszünk részt ezekben a vitákban.
Két évvel ezelőtt, a csatlakozás 20. évfordulóján több felmérés is készült, de ezek többnyire hiányosak és politikai töltetűek voltak. Keveset esett szó arról, hogy az uniós támogatásokon és makrogazdasági mutatókon túl hogyan teljesített a közigazgatás, mennyire tudtuk érdekeinket érvényesíteni, milyen állapotba került a magyar európai politikai apparátus.
Ugyanakkor széles körű egyetértés volt abban, hogy Magyarország nem használta ki olyan sikeresen az EU-tagság előnyeit, mint a velünk együtt csatlakozott országok közül több. Ez azért különösen fájó, mert 2004-ben Magyarországot sokan a legjobbak között tartották: gazdaságfejlesztésben, közigazgatási felkészültségben, jogharmonizációban az élen indultunk.
A nemzeti konszenzus elvesztése
Sikeres uniós csatlakozásunk egyik feltétele volt, hogy a rendszerváltást követő magyar külpolitikában széles körű nemzeti konszenzus alakuljon ki. Az Antall-kormány által megszabott irány – az euroatlanti integráció, a szomszédságpolitika, a határon túli magyarok jogainak védelme – ezután is megmaradt. Ez nyilvános támogatást és nemzetközi hitelességet biztosított az országnak.
A konszenzus azonban 2004 után fokozatosan erodálódott, mivel a kül- és európai politika egyre inkább a belpolitika harcterévé vált, miközben a stratégiai kérdésekben való együttműködés visszaesett. Egy közepes méretű, nyitott gazdasággal rendelkező tagállam számára a kiszámíthatóság az EU-n belüli siker egyik előfeltétele.
Megint legalább minimális konszenzusra van szükség alapvető nemzeti érdekeinkről. Ez nem nagy koalíciót jelent, hanem azt, hogy bizonyos stratégiai kérdésekben – például az uniós források, a bővítés, a biztonságpolitika – nem a pártpolitika napi logikája alapján kell meghozni a döntéseket.
Ez magában foglalhatja az ellenzéki pártok érdemi bevonását a kül- és európai politika fő irányainak kialakításába, valamint a csatlakozási tárgyalások során kialakult gyakorlat felelevenítését, amikor az Országgyűlés rendszeresen vitatta Magyarország európai stratégiáját. Ez nem politikai gesztus lenne, hanem a demokratikus felügyelet és a hosszú távú kiszámíthatóság eszköze, ami Magyarország brüsszeli pozícióját is erősítené. Ugyanez vonatkozik az Európai Parlamentre is: a magyar EP-képviselők összehangoltabb fellépése a legfontosabb nemzeti kérdésekben növelné érdekérvényesítési esélyeinket.
„Legalább minimális konszenzusra van szükségünk alapvető nemzeti érdekeinket illetően”
A konszenzusteremtésnek ugyanakkor túl kell lépnie a pártpolitikán. Értelmesen be kell vonnia a gazdasági szereplőket, szakmai érdekképviseleteket, a határon túli magyar közösségeket, valamint a tudományos és szakértői közösségeket. Bár az Európai Tanulmányok Hálózata jó kezdeményezés volt, elszigeteltsége és szűk intézményi bázisa – mindössze három hazai egyetemre támaszkodva – megakadályozta abban, hogy betöltse a neki szánt szerepet.
Az intézményi instabilitás ára
A sikeres tagországok közös jellemzője, hogy az EU-ügyeket stabil, szakmailag hozzáértő, kiszámítható intézményrendszer intézi. Ezzel szemben Magyarországon az uniós koordinációért felelős szerv folyamatosan egyik minisztériumból a másikba került.
Az elmúlt két évtizedben ezt a rendszert hétszer – azaz átlagosan háromévente – szervezték át, és minden alkalommal módosultak a feladatai és felelősségei. Ez nemcsak a politika folytonosságát ásta alá, hanem csökkentette a kormányon belüli uniós koordináció súlyát és tekintélyét is.
Ennél is súlyosabb volt a személyzet fluktuációja. A tapasztalt uniós ügyekkel foglalkozó szakértők távozásával újra és újra elveszett az intézményi emlékezet, pedig a hálózatok, a tárgyalási rutinok és a szakpolitikai szakértelem kulcsfontosságúak Brüsszelben. Ahol nincs stabil apparátus és felhalmozott tudás, ott elkerülhetetlenül gyengül az érdekérvényesítés.
Nem segített, hogy 2022-től a miniszterelnök európai politikai főtanácsadói (sherpa) posztját összevonták az uniós ügyekért felelős államtitkári, majd a miniszteri poszttal. Ez elmosta a határvonalakat a stratégiai-politikai és a technikai-koordinációs szerepek között, ami a rövid távú (párt)politikai megfontolások hangsúlyosabbá tételéhez és a szakmai felügyelet gyengüléséhez vezetett.
Emellett aláásták a korábban jól működő munkamegosztást és az uniós döntéshozatal szempontjából kulcsfontosságú pozíciók – a serpa, az EU-ügyekért felelős államtitkár és a brüsszeli állandó képviselő – közötti, kölcsönösen kiegyensúlyozott szerepkört, ami megbontotta az intézményi egyensúlyt. Ahol nincs egyértelmű parancsnoklási lánc és nincs átlátható döntéshozatali folyamat, ott ismét gyengül az érdekérvényesítő képesség.
A külpolitika és az európai politika külön pályán
Az elmúlt évek egyik hiányossága, hogy a hagyományos külpolitika és az európai politika nem erősítette egymást, hanem gyakran külön pályákon haladt. Nem sikerült tudatosan összehangolni a kétoldalú, többoldalú és regionális együttműködést – különösen a visegrádi együttműködést – az EU célkitűzéseivel.
A nagykövetségek hálózata és a brüsszeli állandó képviselet közötti szinergiák szintén kihasználatlanok maradtak. Mára azonban a két terület elválaszthatatlan egymástól: az energia- és ellátásbiztonság, a védelempolitika, a kereskedelem és a bővítés egyszerre uniós és külpolitikai kérdés. A szorosabb együttműködés hozzájárulhat a személyzet mobilitásához és a megfelelő nyelvtudással és uniós tapasztalattal rendelkező szakemberek hosszú távú megtartásához is.
Mindeközben a magyar európai politika egyre inkább az Európai Parlament konfliktusvezérelt logikájához igazodik, kulcsszereplője egyre inkább az EP-ben dolgozó politikusok és asszisztensek közül került ki. Az EU tényleges döntéseinek túlnyomó többsége azonban a Tanácsban születik, a tagállami érdekek összehangolásával, kompromisszumok kovácsolásával. Lehet, hogy egy tagállam hangos, de ez nem feltétlenül teszi hatékonysá.
Mi ment jól, és mi a következő?
Az új kormány nehéz örökséget örököl. Az elmúlt évek konfliktusai és bizalomvesztései miatt helyre kell állítania a kapcsolatokat az EU intézményeivel és a tagországok jelentős részével, valamint helyre kell állítania azokat a regionális partnerségeket, amelyek korábban kiterjesztették Magyarország természetes befolyási övezetét. Ez különösen igaz a visegrádi együttműködésre, amely megfelelő fokú pragmatizmussal fontos keret maradhat.
Az egyik legsürgetőbb feladat a befagyott vagy elakadt uniós források visszajuttatása. Ez a SAFE programmal együtt több mint 32 milliárd eurót tesz ki, melynek közel fele vissza nem térítendő támogatás, a fennmaradó rész pedig kedvező feltételekkel kölcsönözhető. Szűk a határidők, így minden elveszett hónap közvetlen gazdasági veszteséget jelent. Ez nem pusztán költségvetési kérdés, hiszen ezen múlik az önkormányzatok működése, a vállalkozások versenyképessége, a gazdasági növekedés.
A kezdeti szakasz elkerülhetetlenül „sürgősségi munka” lesz, amely gyors politikai és technikai megoldásokat igényel. Fontos azonban, hogy ez a kényszerű „tűzoltás” ne váljon megszokottá. A forráslehívással párhuzamosan Magyarország európai politikájának szakmai struktúráját új és tartós alapokra kell helyezni, elkerülve az elmúlt két évtized visszatérő hibáit:
• stabil intézményrendszer, nem pedig állandó átszervezések;
• jól felkészült szakértői csapat, nem politikai lojalitással, hanem szakmai hozzáértéssel;
• szorosabb koordináció a külpolitika és az EU között;
• a regionális szövetségek újjáépítése, különösen Közép-Európában;
• kiszámíthatóbb kapcsolatok az EU intézményeivel és partnereivel.
„Magyarország európai politikájának szakmai szerkezetét új és tartós alapokra kell helyezni”
Magyarországnak az az érdeke, hogy ne egyszeri válságkezeléssel foglalkozzon, hanem egy hosszú távon életképes európai politikai apparátust építsen ki. Ehhez egyértelmű feladatmegosztásra van szükség: a miniszterelnök (főtanácsadóján, vagy „serpaján” keresztül) határozza meg a stratégiai és politikai irányvonalat, míg az EU-ügyekért felelős államtitkárság biztosítja a kormányon belüli szakmai koordinációt, és a brüsszeli állandó képviselettel együtt Magyarország pozícióinak képviseletéért.
Az uniós források felhasználása nem tartozik szigorúan uniós koordináció alá, így nem célszerű a két feladatot egyetlen szervezeti egységbe összevonni. Ugyanakkor szorosabb együttműködésre van szükség a Külügyminisztériummal, ezért érdemes lenne újra létrehozni az uniós attasék hálózatát a tagországokban működő magyar nagykövetségeken. Ez azért van, mert kétoldalú kapcsolatainkat ma már nagyrészt az uniós ügyek alakítják; ráadásul az európai stratégiai autonómia korszakában az uniós politika és a hagyományos külpolitikai területek egyre inkább elválaszthatatlanokká válnak.
A következő 20 év Budapesten dől el
Magyarország EU-tagságának első 22 éve kettős tanulsággal szolgál. Egyrészt az EU-tagság önmagában nem garancia a felzárkózásra: megfelelő kormányzás, stratégiai gondolkodás, erős közintézmények nélkül nem lehet tartós siker.
Másrészt Magyarország helyzete korántsem reménytelen. Földrajzi elhelyezkedésünk, gazdasági integrációnk és tudásbázisunk továbbra is jelentős lehetőséget kínál arra, hogy ismét a régió egyik legsikeresebb tagországává váljunk.
Ennek eléréséhez azonban szakítani kell az improvizációval, a belpolitikai logika túlsúlyával és az intézményi instabilitással. Magyarország EU-tagságának a következő két évtizedben való sikeressége végül nem Brüsszelben, hanem Budapesten dől el.
A szerző által kifejtett nézetek nem feltétlenül képviselik a szerző nézeteit magyar konzervatív.
Bővebben:
Kattintson ide az eredeti cikk elolvasásához.
The post Példaképből maverick lett appeared first on Magyar Konzervatív.
