Az alábbiakban Navracsics Tibor regionális fejlesztési és államigazgatási miniszter és az Európa Stratégiai Kutatóintézet kutatója által írt cikk adaptált változata olvasható, amely eredetileg magyarul jelent meg. Öt perc Európa blogja Ludovika.hu.
Az 1966. január 29-én aláírt luxemburgi kompromisszum megoldotta az európai integráció első nagy válságát, és precedenst teremtett a jövőre nézve a nemzeti érdekkonfliktusok kezelésében és a nemzeti érdekek közösségi döntéshozatalban való érvényesítésében. Ezért ez sikeres volt, mivel a közösségi intézmények hat hónapos bénulás után újra működni kezdtek. Fontos azonban megjegyezni, hogy a Bizottság – amelynek feladata a közösségi érdekek érvényesítése – csak marginális szerepet játszott a válság megoldásában, így a siker elsősorban a tagállamoknak köszönhető.
Mindez egy új fejezet kezdetét jelentette az európai integráció történetében. A kezdeti évek eufóriája véget ért; akkor, amikor sokak számára úgy tűnhetett, hogy az Európai Közösség érdekei elsőbbséget élvezhetnek a tagállamok nemzeti érdekei felett, és egy új korszak kezdődött, amelyben az integráció – és a közösségi intézmények működése – végső soron és határozottan követte a tagállamok nemzeti érdekeinek logikáját. Ennek az eltolódásnak a nagy veszteseként a Bizottság tűnt fel, és egyelőre fel kellett adnia azt a törekvését – ahogyan azt Jean Monnet is elképzelte –, hogy a tagországoknak mint vezetőjüknek diktálja az integráció ütemét és irányát.
A vámunió tervezettnél korábbi befejezése 1968. július 1-jén láthatóan a funkcionális integráció sikere volt. Valójában azonban egy újabb sürgető jelzés volt a tagállamok felé, hogy a gyengélkedő Bizottság helyett nekik kell kézbe venniük a dolgokat, ha el akarják érni a gazdasági integráció fő célját, a közös piac megteremtését.
„A Bizottság ennek az eltolódásnak a nagy veszteseként jelent meg, és egyelőre fel kellett hagynia azzal a törekvésével, hogy megszabja az integráció ütemét és irányát”
A Bizottság első elnökének bukása egyértelműen fordulópontot jelez. A Tanács 1967. június 30-án nem hosszabbította meg Walter Hallstein mandátumát. A jelenleg Jean Rey által vezetett Bizottság – amely mindhárom integrációs szervezet, az Európai Gazdasági Közösség, az Euratom és az Európai Szén- és Acélközösség közös testülete – elsősorban saját szervezeti kérdéseinek megoldásával foglalkozott. Így a tagországok a korábbinál is nagyobb bátrabban vették kezükbe a közös ügyek intézését.
A másik fordulópont a francia belpolitika váratlan meggyengülése volt az abban az évtizedben Európa egyik erős emberének tartott francia elnök, Charles de Gaulle részéről, és ennek következtében 1969-ben lemondott, hogy még abban az évben meghalt. Utóda, George Pompidou megőrizte a francia európai politika hagyományosan kormányközi jellegét, de elődjénél nagyobb hajlandóságot mutatott a többi tagállammal való együttműködésre. Így olyan kérdések kerültek napirendre, amelyekkel az Európai Közösség korábban – elsősorban de Gaulle ellenállása miatt – sikertelenül foglalkozott.
Az 1969. december 1-jén és 2-án megtartott hágai csúcstalálkozó hivatalosan az európai integráció neofunkcionális korszakának végét és a kormányközi időszak kezdetét jelentette. Hágában gyűltek össze a tagállamok állam- és kormányfői, hogy három, az európai integráció jövője szempontjából meghatározó jelentőségű kérdésben döntsenek. A közös piac kiépítésének befejezése mellett a tagországok úgy döntöttek, hogy megteszik a következő lépést a Gazdasági és Monetáris Unió, a közös valuta, valamint a külpolitikai koordináció megteremtése felé. Ez összességében integrációs együttműködésük elmélyítését jelentette. A tagországok a bővítés első hullámáról is döntöttek. Leküzdve de Gaulle vétóját, lehetőséget teremtettek az EFTA-tagállamok számára a csatlakozási tárgyalások megkezdésére. A lehetőséggel végül Dánia, az Egyesült Királyság és Írország élt, akik 1973-ban csatlakoztak az Európai Közösséghez.
A hágai csúcstalálkozó folytatását a későbbiekben Európai Tanácsként intézményesítik a közösségi – majd később az EU – döntéshozatalban. Ez az intézmény a Tanács mellett egyértelműen domináns pozíciót foglal el, elsősorban a stratégiai irányok meghatározása terén, így biztosítva, hogy a nemzeti érdekek alapvetően meghatározó szerepet kapjanak az európai integráció fontosabb döntéseiben.
Olvassa el az alábbi cikk első részét:
Kattintson ide az eredeti cikk elolvasásához.
The post Példák a nemzeti érdekek érvényesítésére II: A hágai csúcstalálkozó appeared first on Magyar Konzervatív.
