A Rákosi-rendszer számos diktatórikus intézkedése közül az egyik legemblematikusabb az 1951-ben végrehajtott deportálási hullám volt. Az év tavaszán és nyarán (hivatalosan május 21. és július 18. között, bár más dátumok is szerepelnek a deportálási parancsokon) több mint 5000 családot – összesen mintegy 12 ezer főt – Budapestről 14 ezer főre távolítottak el. vidéki területeken, rendkívül rövid határidővel és általában teljesen embertelen körülmények között, egy régi törvény alapján. A deportáltakat megtiltották a főváros területére.
A hivatalos propaganda szerint „hercegek, grófok, bárók, Horthy miniszterei… egykori csendőrtisztek”, „a Gestapo asszisztensei” és „a népet kizsákmányoló uralkodó osztályok szövetségesei” voltak.(1) A valóság természetesen – amint ez a fejezet is bemutatja – egészen más volt.
Először is idézzünk egy szemléletes példát a deportáltak életkörülményeire. Aggteleky Béla altábornagy, az 1944. október 15-i várnegyedi események krónikása – aki a második világháborús magyar kivonulási kísérlet napján utasította csapatait a németek megtámadására – így emlékezett vissza deportálására:
‘Egy magányos tanyára vittek minket a Jászságban, Újszásztól tíz kilométerre, ahonnan tilos volt elhagynunk. Feleségemmel napszámosként és terménybetakarítóként dolgoztam. Kisebbik fiamat hamarosan felmentették a deportálás alól, mert szükségük volt rá, mint mérnökre. A feleségemmel ketten maradtunk. Egyetlen földdel döngölt szobánkban összesen kilenc árvizet éltünk át – minden tavasszal hármat. Minden alkalommal, amikor a víz körülvette az elszigetelt házat, és még a szobán belül is betört, mégsem engedték el. A szalmát, amellyel a helyiséget fűtöttük, egy 200 méterrel távolabbi kazalból, deszkából összerakott tutaj segítségével szállítottam a saját magam által épített kemencébe. Előfordult, hogy az árvíz felszínén tíz-15 cm vastagságúra fagyott meg a víz… Ilyenkor hetekig vastag jégkéreg borította a tájat, amelyen… csak rongyokba csavart lábbal lehetett „menni”. Külön problémát jelentett az ivó- és főzővíz kérdése (a vízforrás kb. 300 méterre volt a háztól). A főzéshez használt tüzelőanyagunk – mivel fának vagy szénnek nyoma sem volt – a szárított szarvasmarha trágya volt, amelyet vasárnaponként gyűjtöttünk a legelőn tett séták során.(2)
„A deportáltaknak megtiltották a főváros területére való belépést”
Néhányuknak engedélyezték, hogy vidéki rokonoknál menjenek el, de az ilyen kérések többségét elutasították. A deportáltak csak a legritkább esetben érkeztek viszonylag konszolidált körülmények között. Itt lényegében a legszélsőségesebb eseteket válogattuk ki a Várnegyedből kitelepített lakosok aktáiból, bár összesen több mint 500 esetet azonosítottunk Budapest I. kerületéből – és még ez sem a teljes szám, csak azokat, amelyekről dokumentumanyag maradt fenn. Ebben a cikkben kiemelten foglalkozunk a deportált kisgyermekes családokkal, további cikkeink pedig további érdekes eseteket is megvizsgálnak.
A deportálásokat általában a kitoloncolandó személyek megfigyelése, háttér- vagy környezeti vizsgálat készítése előzte meg. Ezt bizonyítja Szalay Ferenc, a Pénzügyminisztérium munkatársának iratai is, akit anyósával – Grundel Ferenc özvegyével, nevezetesen egy Gőbel Kamillával – feleségével Grundel Margittal és fiaival – a hatéves Péterrel és a hároméves Andrással – a Tápiógyöngye Várfok utca 10. emeleti 101. szám alatti lakásukból deportáltak.
A deportálás alapja az volt, hogy az özvegy Grundel asszony „egy nyugalmazott alezredes özvegye”. Szalay több érvet is felhozott, hogy megmentse családját. Először azt magyarázta, hogy anyósával csak azért éltek együtt, hogy amíg ő és felesége dolgoznak, a nagymama vigyázzon a gyerekekre. Kiemelte azt is, hogy néhai Grundel Ferenc katonai állatorvosként 1921-ben vonult nyugdíjba, és 1932-ben halt meg, ezért nem vádolható háborús bűnökkel. Továbbá kiemelte, hogy minisztériumi alkalmazott, a Magyar Dolgozók Pártjának (MDP) tagja.
Ennek ellenére aktája szerint értékelést kértek a Pénzügyminisztérium MDP szervezetétől – minden munkahelyen működtek helyi kommunista szervezetek a munkások körében –, amelyet Hazai Lajos párttitkár megfelelő módon biztosított. Szalayt „megtekintő burzsoáként” jellemezte, valakit, akiigyekszik fenntartani a látszatot, de ha saját személyéről van szó, pártunk politikáját erősen alá kell támasztani számára. Hosszas vitákba bocsátkozik, hogy bebizonyítsa saját helyességét, s bár végül elfogadja az elvtársak érveit, arcán látszik, hogy nem győzi meg, amit az elvtársak nevelőmunkával világosan és helyesen elmagyaráznak neki.‘
Az 1952. júliusi deportálás után a szülők arról számoltak be, hogy még 1953 januárjában sem találtak munkát, az idős Grundel asszony súlyos szembetegségben szenved, így „kiskorú gyermekeink élelmezése egyre nehezebbé válik”. Ezért azt kérték, hogy a gyerekek költözhessenek Marcali városába rokonokhoz, akik szívesen befogadnák őket. Ezt a kérést azonban Marcali Város Önkormányzatának Tanácsa nem támogatta, és kijelentette, hogy „semmilyen körülmények között nem kívánja növelni a szocialista államrendszerünk ellenségeinek számát”. Gondoljunk arra, hogy ez egy óvodás korú gyermekről és annak tipegő testvéréről íródott!
Mivel a családnak nem sikerült „megfognia az üzenetet”, és újabb petíciókat nyújtottak be, 1952-ben közölték velük, hogy ügyüket teljesen lezárták, és további kérelmeket nem fognak elbírálni: „Szalay Ferenc és családja deportálását indokoltnak tartjuk.”(3)
A deportálásokat gyakran az egyén társadalmi státuszával indokolták, de az olyan címkék, mint a „földtulajdonos” vagy a „kocsmatulajdonos”, nem mindig tükrözték a valóságot. A „kocsmárosnak” nevezett Menártovics Károly feleségével és 11 éves fiukkal együtt 1951. július 5-én kapta meg a deportálási parancsot Budapest I. kerületi Ostrom utca 5. földszinti 2. lakásában. Új lakóhelyük a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Tarcal lett.
A határozatban Menártovics „kocsmatulajdonosként” szerepelt, bár rögtön rámutatott, hogy csak 1948 és 1950 között volt kocsmája, jelenleg pincérként dolgozik; ráadásul szakszervezeti tag volt. Felesége rákos beteg volt, amihez orvosi igazolást adott ki. Mielőtt a panaszt még megvizsgálták volna, a rendőrség arról számolt be, hogy „az érintett személyt” már „úton küldték” „a kijelölt lakóhelyre”. Fiuk ez idő alatt rokonoknál tartózkodott a Veszprém megyei Dobán. A rendőrség ezt nem hagyhatta el, és a fiút is kitoloncolták; 1952 januárjában érkezett Tarcalra. Menártovics beadványt nyújtott be, amelyben kérte, hogy a fiú Dobán maradhasson, mivel ott járt már iskolába. A kérelmet a következő indoklással utasították el: „Nem teljesíthető; Tarcalon is járhat iskolába.(4)
A deportálási akta a vitéz Ifj. Hellenbach Dénes báró tragikus félreértések sorozatát rejti magában. A férfi, aki nemcsak nemesi felmenőkkel rendelkezett, hanem tagja is volt a Vitéz Rend, A Dísz tér 13. szám alatt lakott egyfajta elit veteránszervezet, Horthy Miklós alapította, édesanyjával, Hellenbach Dénes (Dessewffy Mária) özvegyével és fogadott fiával, a hatéves Hellenbach Lászlóval (született Király) együtt. 1952. július 12-én deportálták őket, új lakóhelyüknek a Heves megyei Adácsot jelölték ki.
Hellenbach a kitoloncolásra reagálva közölte, hogy ő maga a Magyar Nemzeti Bank alkalmazottja; hogy csupán aspiráns volt a címre vitéz; hogy soha nem szolgált a fronton; és hogy az anyja teljesen képtelen volt eltartani magát. Ennek ellenére a deportálást végrehajtották.
Nevelt fia, László azonban Somogy megyei rokonoknál tartózkodott, ezért 1952 januárjában a rendőrség figyelmeztette az örökbefogadó apát, hogy a gyermeket kiutasítják, ha nem viszik Adácsra. A család jelezte, hogy a fiú vér szerinti apja, Király László munkás volt, aki az ostrom alatt civilként lőszerszállítással segítette a szovjeteket, ezért a németek lelőtték; ebben az értelemben a gyermeknek semmi köze nem volt a család nemesi származásához. Ráadásul az örökbefogadó apa a közeli Felnémeten talált munkát, és hetente csak egyszer volt otthon, így nem tudta felügyelni a gyereket.
Ennek ellenére 1952 márciusában a Belügyminisztérium utasította a Heves Megyei Rendőr-főkapitányság vezetőjét, hogy „határozza meg, hogy báró Hellenbach László megérkezett-e Adácsra”. A kommunista diktatúra cinizmusát mutatja, hogy egy szegény családból származó, félárva gyermek nevében szándékosan szerepel a „báró” szó. Végül 1952 augusztusában engedélyezték a fiúnak, hogy Nemesvid városába költözzön biológiai rokonaihoz (valószínűleg édesanyjához, aki furcsa módon hiányzott a történetből). Nem világos, hogy maga az örökbefogadó apa mikor hagyhatta el Adácsot; későbbi források szerint valahol máshol vidéken élt.(5)
Ezekben az esetekben a deportálás nem ideiglenes adminisztratív intézkedésként, hanem a gyermekek életének szándékos megtöréseként működött, megszakítva őket az oktatástól, a családi stabilitástól és a biztonságérzettől. Az akták egy olyan rendszerről árulkodnak, amelyben még a betegség, az árvaság vagy a bizonyított hűség sem számít semmit, ha egy gyermeket és családját az „osztályellenség” címkével látták el.
(1) Új Élet, 1951. június 21., 1–2.
(2) Hadtörténeti Levéltár, Personalia, Aggteleky-hagyaték, 286. doboz, 550–551.
(3) Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBSZTL), 2.5.6. Az A 01580/1951.
(4) ÁBSZTL, 2.5.6. A 02689/1951.
(5) ÁBSZTL, 2.5.6. Az A 00860/1951.
Bővebben:
The post Osztályellenségek a kastélyban — Az 1951-es deportálások gyermekáldozatai Budapest I. kerületéből appeared first on Magyar Konzervatív.
