Szabács várát (a mai Šabac, Szerbia) az oszmánok építették 1471/72-ben, Belgrádtól 50 kilométerre nyugatra a Száva folyó jobb partján. A tüzérséggel jól megerősített várat az azt körülvevő mocsaras terep és a várárokba ömlő Száva vize tette gyakorlatilag bevehetetlenné. A vár kis méretű és jelentéktelennek tűnő volt, de Mátyás magyar király (ur. 1458–1490) felismerte stratégiai jelentőségét, hiszen a Duna és a Száva jobb partján akkoriban Belgrádon kívül nem volt más magyar végvár. Ezzel magyarázható, hogy Mátyás 1475 végén példátlan támadást indított ellene.
Igaza volt a királynak, hiszen 1521-ben Szabács vára megállíthatta volna a Belgrád elfoglalására induló törököket. De ez nem így történt. Szabács és Belgrád várának bukása közvetlenül vezetett az 1526-os mohácsi tragédiához és a középkori Magyar Királyság bukásához. Ha Szabács 1521-ben tudott volna ellenállni, a középkori magyar történelem menete egészen másképp alakult volna.
Mátyás törökellenes politikája már életében felkeltette a nemzetközi figyelmet. A történészek szerint Mátyás korának egyik legkiválóbb stratégája volt, aki a rendelkezésére álló eszközökkel és erőkkel a maximumot tudta elérni. Helyesen ismerte fel, hogy a politika és a tényleges katonai akció között nincs szükség vagy szoros kapcsolat. Politikai szövetségekkel és védelmi vonalak kialakításával legalább annyit lehet elérni, mint véres csatákkal. Mátyás híres zsoldoshadseregével, az úgynevezett Fekete Hadsereggel stratégiai veszélyt jelenthetett a törökök számára, egyetlen alkalommal, a szabácsi vár ostrománál vezényelve harcba ellenük. Nem véletlen, hogy Mátyás Zsigmond magyar király (ur. 1387–1437) nyomdokain folytatta a déli határvonal építését és megerősítését. Az állandó zsoldossereg fegyverben tartása olyan elrettentő hatással volt a török hatalomra, hogy nem vállalt komolyabb támadásokat.
„Szabács és Belgrád várának bukása közvetlenül vezetett az 1526-os mohácsi tragédiához és a középkori Magyar Királyság bukásához”
1474 után a magyar király intézkedésre kényszerült. Ali, Szendrő (a mai Smederevo, Szerbia) oszmán pasa 1474 februárjában a magyar király sziléziai háborúját kihasználva betört az országba, és kifosztotta az akkori Magyar Királyság egyik leggazdagabb városát, Váradot (a mai Nagyvárad, Románia). Sok ezer rabbal távozott; majd az év végén Nagy István (Ștefan cel Mare, r. 1457–1504) moldvai vajda fejedelemségére is betörtek. A magyar segítség nem sokáig váratott magára, a moldvai vajda erdélyi és lengyelországi segítséggel 1475 januárjában Vasluinál legyőzte a bevonuló török csapatokat, és az év közepén ismét hűséget fogadott Mátyás királynak. A török támadások lehetőséget biztosítottak Mátyásnak arra, hogy aktívan és látványosan bekapcsolódjon az 1464-ben kiújult velencei–török háborúba, amelyet Scutari (a mai Shkodër, Albánia) ismételt török ostromai tettek aktuálissá az Adriai-tenger partján.
1475-ben a király kiváló taktikai időzítéssel várta az őszt, amikor összehívta csapatait, hogy elkerülje az oszmán fősereggel való találkozást, és az aratás után könnyebb volt az utánpótláshoz jutni. Feltűnően lassan haladt előre a déli határ felé, október 25-én Szegeden, november 2-án Tolnán, november 5-én Mohácson tartózkodott. Hatalmas sereggel menetelt, hogy elfoglalja a kastélyt, amelyet a modern kutatók 10-15 ezer főre becsülnek. Magával vitte zsoldoshadseregének legjobb egységeit, köztük magyar, székely, német, cseh zsoldosokat, valamint szerb segédcsapatokat. November 18-án levelet küldtek a hadseregtől, hogy a király hajója csatlakozott a Dunán délre tartó flottához. Eszerint a magyar honvédség kihasználta a folyót, és a katonák és a felszerelés egy része is vízen jutott el a csatatérre. A források száz hajót és ezer szekeret említenek. A király a karácsonyt Belgrád várában töltötte. A közelgő téli hónapokra való tekintettel komoly utánpótlást kellett magukkal vinniük, és a hidegre számítva kabátokat is készíttetett a katonáknak. A Száván való átkelés és a partraszállás volt a hadjárat egyik legkritikusabb pontja, amelyet a király egy lőfegyverekkel megerősített mozgó faerőd felállításával biztosított.
Nem teljesen világos, miért volt ilyen lassú az 1476 októbere és januárja közötti menet, amikor az ostrom kezdődött. Talán az a magyarázat, hogy ez bizonytalanságban hagyta a törököket, hogy Moldva, Havasalföld vagy Szerbia lesz-e a kampány célpontja.(1)
Az ostromról számos korabeli beszámoló maradt fenn. Hartmann Schedel korabeli nyomtatott krónikája Szabács ostromát a magyar történelem egyik legrészletesebb eseményévé teszi. A 600 oldalas krónika 1493-ban jelent meg Nürnbergben, a német kereskedelem és könyvkiadás egyik központjában, német és latin nyelven. Mátyás propagandája tehát a legtökéletesebben érte el célját, hiszen a krónika tucatnyi német és latin kiadása tájékoztatta a világot a magyar győzelemről. A krónika Magyarországon Buda városát ábrázoló valósághű metszetéről ismert, de a szabácsi várat ábrázoló nagy (23×24 cm) realista metszet is szerepel rajta. Joggal feltételezhetjük, hogy ennek mintája egy Mátyás király megbízásából készült, az eseményről tudósító illusztrált szórólap volt. Szabács páratlan maradt a magyar történelmi emlékezetben, hiszen az 1475–76-os ostromról szól a legkorábbi magyar nyelvű történelmi ének, amely az események idején íródott. A kéziratot már 1871-ben felfedezték, de hitelességéről egészen a közelmúltig vitatkoztak az irodalomtörténészek. Mára eldőlt, hogy meglepő nyelvi fordulatai azzal magyarázhatók, hogy az ismeretlen szerző, aki feltehetően maga is részt vett az ostromban, nem magyar volt, hanem valószínűleg magyar anyanyelvű német zsoldos. Mátyás korábbi sikereihez hasonlóan maximálisan kihasználta a győzelem adta propagandalehetőségeket. Nemcsak az országban, hanem Rómában és Velencében is egyházi körmenetekben hálálkodtak, gratuláltak a pápa és a velencei követek, és továbbra is biztosítottak a török elleni segélyek.
„A krónika tucatnyi német és latin kiadása tájékoztatta a világot a magyar győzelemről”
Az ostrom sokáig tartott és rendkívül nehéz volt, a vár február 15-én 33 nap után megadta magát. Ez részben a Száva folyó alacsony vízállásának és a jégnek volt köszönhető, amely megakadályozta a hajók használatát az ostromban. A várfalak hatalmas tölgyfa gerendákból készültek, melyeket vastag, földdel töltött agyaggal borított szőnyeggel erősítettek meg. A támadókat valószínűleg meglepte, hogy milyen nehéz volt ágyúkkal áttörni a földsáncokat, mivel a lövedékek becsapódását elnyelte a talaj. Amikor a török védők elvesztették reményüket a segélyhadsereg érkezésére, a tárgyalások eredményeként végül megadták magukat.
A várba bejutott magyarok 500 török halottat, 700 férfit és 160 nőt találtak harcra alkalmasnak a túlélők között. A magyar király sok törököt vett szolgálatába. A szabadult török foglyok rosszabbul jártak, a szultán haragjában kövekkel a nyakukba kötötte őket. A magyar veszteségek is jelentősek voltak, a király egyik kedvenc cseh zsoldosparancsnoka vesztette életét. Tisztelet jeléül Székesfehérváron a magyar királyok panteonjában temették el.
A törökök már 1492-ben megkísérelték elfoglalni Belgrádot és Sabacot, de a déli határvédelem sikeresen visszaverte a kísérletet. 1521-ben azonban nem jártak sikerrel. Az oszmán ostrom 1521. július 4-től 7-ig tartott. Az ostrom rövidségét nehéz megmagyarázni, hiszen 1476-ban a vár egy hónapig ellenállt a magyar támadásoknak. Az ellátási problémákon és a védők morálján kívül az ostromtechnika fejlődése is közrejátszhatott. Később, az 1788–1791-es osztrák–török háború idején Anton Ferdinand Mittrowsky osztrák tábornok még gyorsabban, 1788 áprilisában egy háromnapos ostromban foglalta vissza. A források szerint 1521-ben a legfelsőbb katonai parancsnokok, a bánok, akik a vár védelméért feleltek, nem Szabácsban voltak; a mintegy 500 fős védősereget helyetteseik vezették. Ekkor még nem voltak nagy ágyúk a kastélyban, a lőpor és az élelmiszerkészlet is szűkös volt. Amikor 1521. július 8-án Nagy Szulejmán oszmán szultán Szabácsra érkezett, a vár már török kézen volt. A szultán felismerte a vár stratégiai előnyeit, és közvetlenül Buda ellen akart vonulni. Július 18-ig hidat építettek a folyón, de azt egy vihar elpusztította. Ezután Buda helyett Belgrádba vonultak. Később a magyar országgyűlés tárgyalta a vétkes tiltások megbüntetését, de végül 1523-ban felmentették őket.
Az 1476-os ostrom a magyar hadtörténelem egyik legjelentősebb sikerének számít, amely egy közepes erősségű, évtizedekig megtartható erődítménnyel gazdagította a magyar határvédelmi rendszert. A magyar seregek a mohácsi tragédiáig (1526) nem hódítottak meg jelentősebb erődítményeket, birtoka pedig 1521-ig fontos folyami átkelőhely volt a magyar határerődítmény számára. Nemzetközi viszonylatban azonban a szabácsi győzelem csak átmenetileg lassította le az oszmán előrenyomulást a Balkánon, ami előrevetítette a katonai egyensúly létrejöttét.
„A szabácsi győzelem csak átmenetileg lassította az oszmánok előrenyomulását a balkáni térségben”
A Fekete-tengeren a genovai Kaffa (Feodosiya) város 1475 júniusában megadta magát, és a krími tatár kán török vazallus lett. Ezek az események végül 1478–1479-ben csúcsosodtak ki, amikor 1478 májusában a törökök ismét ostrom alá vették Scutarit, egy ideig maga a szultán is jelen volt. Velence többszöri próbálkozás ellenére sem tudott segélycsapatokat küldeni a várba, amely több mint hat hónapos ostrom után 1479 januárjában megadta magát, ami az év februárjában békét teremtett, véget vetve a 16 évig tartó velencei–török háborúnak.
Mátyás személyesen nem vett részt az említett katonai eseményeken, de a magyar bíróság nem vádolható tétlenséggel vagy a török front elhanyagolásával. A katonai események változatos kimenetelűek voltak, de az oszmánoknak kedvezõ csaták sorozatában a szabácsi gyõzelemnek nagy jelentõsége volt, amit a késõbbi fejlemények tovább fokoztak. A vár ostroma a következő évtizedekben Európa-szerte általánossá váló hadászati taktika változását is előrevetítette a tűzerő és az erődépítészet tekintetében: a sík terepen épült, de korszerű hadmérnöki tudással rendelkező várak ostroma új, korábban ismeretlen feladatok elé állította az ostromlókat. Ebből Szabácsnál belekóstolt a magyar hadsereg.
(1) Veszprémy László, „Szabács ostroma (1475–1476)” (Šabács ostroma), Hadtörténelmi KözleményekVol. 122, 2009, 36–61.; Nenad Obradovic: Šabac ostroma 1476-ban, Istorijski časopis/The Historical ReviewVol. 72, 2023, 237–279.
The post Magyar végvár a Száva partján: Szabács ostroma, 1476 appeared first on Magyar Konzervatív.
