Az 1951-es kiutasítások egyik legvitatottabb vonatkozása az volt, hogy az „osztályidegennek” nevezettek között sok a felső középosztály zsidó tagja, bankár és kereskedő volt, akik hat-hét éven belül másodszor néztek szembe a totalitárius diktatúra „deportálási ambícióival”. Nem véletlen tehát, hogy a titkosszolgálati jelentések szerint a Pesti Izraelita Gyülekezetben sokan „második deportálásról suttogtak”. Dombi Gábor történész írt már könyvet a témában – kutatásai szerint a kiutasítottak akár 15 százaléka is zsidó származású lehetett.(1)
Több ilyen példa is hozható Budapest I. kerületéből. A Lovas út 31/a szám alatt lakó Ferenczi Izsó és felesége, Weiss Rózsa (Ferenczi Izsóné) esetében a második világháború alatt elszenvedett szenvedések semmit sem számítottak.
A zsidó származású Ferenczi korábban a KSH könyvtárának vezetője, majd a Kereskedelmi Minisztérium miniszteri tanácsa volt – 1924-ben az ő munkája alapján készült el az önálló magyar vámtörvény. Anyai ágon a híres Goldziher család leszármazottja. Ferenczi 1951 júniusában – alig hetekkel 70. születésnapja előtt – kapta meg a kiutasítási parancsot, új lakóhelyüknek a Békés megyei Csorvást jelölték ki, és 24 órán belül el kellett indulniuk.
Ferenczi panaszlevelében azt írta: „Semmiképpen nem vádolható fasiszta vagy antidemokratikus tevékenységgel, de még ilyen hajlamokkal sem. Ezt kizárja zsidó származásom, üldöztetésem és egyetlen fiam kényszermunka miatti elvesztése. Hangsúlyozta azt is, hogy 1938-ban, amikor az antiszemita Imrédy Béla került a kormányzásba, azonnal nyugdíjazták a Kereskedelmi Minisztériumban betöltött szolgálatából. A „felszabadulás” után az Újjáépítési Minisztérium tanácsadó testületének tagja volt, és részt vett a Külügyminisztérium „Béke-előkészítő bizottságában”.
Sőt, 1951 áprilisa óta a budapesti ELTE Urológiai Klinikáján fekvőbeteg, melyhez bizonyítványt készített. Feleségét kiutasították, de júliusban még a kórházban feküdt. Innentől petíciót nyújtott be, amelyben azt írta: „Tekintettel arra, hogy 71 éves beteg férfi vagyok és sokáig utógondozásra szorulok, kérem a Megyei Tanács Végrehajtó Bizottságának elnökét, engedje meg, hogy feleségemmel együtt Pécel községben telepedjek le. A mellékelt nyilatkozat szerint Pécel képviselő-testülete hozzájárul ahhoz, hogy községben lakjunk, Spányi Pál péceli lakos pedig vállalja, hogy állandó szállást biztosít számunkra.‘
Amikor nem kapott választ, felszólította a rendőrséget – „a humanizmus nevében”, hogy gyorsítsák fel kérésének elbírálását. Ehelyett július 25-én a Belügyminisztérium arra utasította a gödöllői kerületi rendőrkapitányságot, hogy Ferenczit „24 órán belül” mentővel küldjék új lakhelyére, és tegyenek bejelentést az ügyben. Olyan rosszul viselte az utat, hogy megérkezésekor penicillinnel kellett kezelni; a helyi orvos „kritikusnak” találta az állapotát. Utolsó panaszlevele augusztus 17-én kelt; úgy tűnik, ezt is válasz nélkül iktatták. Élete vége felé valószínűleg visszatérhetett Budapestre, ahol 1958-ban meghalt.(2)
A Budai Várban, a Fortuna utca 6. szám alatt lakott Zwack Béla egykori likőrgyár tulajdonosa – a világhírű magyar likőr Unicum alapítójának, Zwack Józsefnek az unokája – és felesége, Zalka Dóra (Zwack Bélané); Kiutasítási végzésük 1951. július 4-én érkezett meg. Zwack több oldalról is megkísérelte megtámadni a határozatot, először azzal érvelve, hogy 1944-ben „a svéd követségben rejtették el, hogy elkerülje a deportálást”. Továbbá azt állította, hogyaz Unicum likőrgyárat, melynek társtulajdonosa és gyártásvezetője voltam, 1948-ban önként felajánlottam a Magyar Államnak, anyagi ellenszolgáltatás nélkül. Tudásomat és tevékenységemet a demokrácia szolgálatába állítva termelési szakemberként dolgozom… Ezzel a tevékenységgel már évente több tízezer dollár hasznot hoztam a Magyar Népköztársaságnak, és hozzájárultam a magyar ipar külföldi hírnevének öregbítéséhez.‘
Arra is hivatkozott, hogy 65 éves, „teljesen fogatlan, rákkal gyanúsított beteg”, és „súlyos gyomor-, epehólyag- és idegrendszeri betegségekben” szenved, mindezt orvosi igazolások is alátámasztják. Végül alátámasztó nyilatkozatot kapott az Élelmiszerügyi Minisztérium Sör- és Szeszesital Főosztályától, amelyben kijelenti, hogy munkája a magyar állam fontos érdekeit szolgálja. Később valaki odafirkantotta: „Altomáré elvtárssal megbeszéltük; nem támogatja – elmehet. A szóban forgó személy nyilvánvalóan Altomáré Iván élelmiszerügyi miniszterhelyettes volt. Zwack csak ezt érte el; ahelyett, hogy a Heves megyei Besenyőtelekre űzték volna, a Nógrád megyei Pásztóra helyezték át.
„Nem szabad megengedni, hogy Budapestre jöjjön”
Onnan 1951-ben azt írta, hogy a fővárosban szeretne műfogsort készíttetni, ezért utazási engedélyt kért. Egy belügyminisztériumi bürokrata a belső levelezésben így reagált: „Jelentem, Pásztó községben is van fogorvos; ezért nem javaslom a kérelem teljesítését. Zwack ezt követően több további petíciót is benyújtott, amelyben azt állította, hogy az ínye teljesen sorvadt, és speciális fogsorra van szüksége, amelyet egy rendes fogorvos nem tud készíteni, mivel egyébként csak teljesen pürésített ételeket ehet. Erre a beadványra azt írták: „Feltételezhető, hogy műfoga készítésének ürügyén Budapesten kíván intézkedni.” Aztán valaki tollal hozzátette: „Nem szabad beengedni Budapestre.”(3)
Végezetül vegyünk egy esetet, amely szerencsésebben végződött. Klár András földbirtokos 1951. július 3-án kapta meg a parancsot, amelyben kimondta, hogy 24 órán belül kiutasítják Kaszinó utca 1. szám alatti lakásából (ma Móra Ferenc utca a Várban). Új lakhelye a Borsod megyei Bodrogkeresztúr lett. Felesége, a neves színésznő, Lázár Mária (szül. Czartoryski) jelezte, hogy férje beteg és munkaképtelen; ráadásul mindig is baloldali volt, és mint zsidó származású „a zsidótörvények idején teljesen elvették tőle a földjeit”. A maga részéről kijelentette: „Ha szükséges, tanúkkal tudom bizonyítani a vallási és politikai okokból üldözöttekkel szembeni magatartásomat.”
Klár és felesége felmentést kaptak a kiutasítások alól; A házon ma emléktábla hirdeti, hogy a színésznő – aki lengyel nemesi családból származott – ott élt „fél évszázadon át haláláig”, azaz 1983-ig. Hozzá kell tenni, hogy a baloldali múlt vagy a zsidó származás semmiképpen sem jelentett felmentést; Klár esetében más megfontolások – esetleg politikai vagy személyes kapcsolatok – állhattak a háttérben.(4) Ezek az esetek rávilágítanak 1951 kegyetlen paradoxonára: az üldöztetést már elszenvedő embereket ismét kitépte a gyökerekből egy olyan rezsim, amely inkább társadalmi címkék, mint személyes történelem alapján ítélte meg őket. Történeteik megmutatják, hogy a totalitárius rendszerek hogyan képesek megismételni a múlt igazságtalanságait – és miért fontos továbbra is az emlékezés.
(1) Dombi Gábor, Osztályellenségek. Az 1951-es budapesti kitelepítés zsidó áldozataiBp, NEB, 2020. Lásd még: Veszprémy László Bernát, Hét verem. Scheiber Sándor küzdelemi a kádári állambiztonsággalBp, Jaffa, 2025, 66–67.
(2) Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára (ÁBSZTL), 2.5.6. A 05034/1951.
(3) ÁBSZTL, 2.5.6. A 02920/1951.
(4) ÁBSZTL, 2.5.6. A 02594/1951.
The post Kiűzték a Budai Várból: 1951-es zsidó deportálások appeared first on Magyar Konzervatív.
