Példátlan vizuális korban élünk, amelyet a képek bősége és szegénysége egyaránt meghatároz. Minden nap nagyjából 95 millió fotót és videót töltenek fel csak az Instagramra. Ezeknek a képeknek mindegyike alig egy töredék másodpercnyi figyelmet igényel a nézőtől, éppen elég ahhoz, hogy elcsúsztassa az ujját. Ez a gyors fogyasztás mély válságról árulkodik: szemünk hozzászokott ahhoz, hogy anélkül nézzünk, hogy valóban látnánk.
Ennek a jelenségnek a gyökerei évtizedekre nyúlnak vissza, különösen jól példázza Fred Rogers gyengéd, elhúzódó kamerafelvételeitől való elmozdulás. Mister Rogers szomszédsága által népszerűsített gyorsmontázs szekvenciákra Szezám utca. Mára ez a gyorsulás elérte a tetőfokát, átformálja a felnőttek és a gyerekek vizuális szokásait egyaránt. A képek már nem ösztönöznek elmélkedésre; ehelyett azonnali, felületes reakciót követelnek. Ebben az állandó stimulációban a vizuális érzékelés ellaposodott, a képzelet elzsibbadt és a figyelem széttöredezett.
Az a belátás, hogy a látás nem pusztán fizikai, hanem eredendően erkölcsi is, központi szerepet játszik a kereszténység teológiai látásmódjában. Máté evangéliumában Krisztus ezt tanítja: „A szem a test lámpása. Ha a szemed egészséges, az egész tested tele lesz fénnyel. De ha a szemed egészségtelen, egész tested tele lesz sötétséggel” (Mt 6,22-23). A kereszténység ragaszkodik ahhoz, hogy az, ahogy látunk, az alakítja kivé válunk. Képekkel telített világunkban ennek az ősi belátásnak az újrafelfedezése segíthet korrigálni vizuális elszegényedésünket.
Az algoritmikus szem
A digitális korszak az emberi szemet a szemlélődés eszközéből fogyasztás eszközévé változtatta. Az algoritmusok gondosan összegyűjtik vizuális élményeinket, a figyelmet erőforrásként használják ki, és a személyes interakciót árusított látványmá alakítják. A közösségi média felületein a képek elsősorban azért léteznek, hogy felhívják a figyelmet, nem pedig arra, hogy elgondolkodjanak. Ez az állandó vízlépcső létrehozza azt, amit a szociológusok „vizuális fáradtságnak” neveznek, fokozatosan rontva a félelemre és a csodálkozásra való képességünket.
Marshall McLuhan filozófus híres érvelése szerint „a médium az üzenet”. Ha ez igaz, akkor a modern vizuális médiába ágyazott üzenet a szakadatlan közvetlenség, az érzékszervi túlterhelés és a nárcisztikus önmegjelenítés. A digitális kép tükörként funkcionál, amely idealizált formában tükrözi vissza önmagunkat, nem pedig ablakként, amely valami nagyobb felé vezetné tekintetünket.
Ikon versus kép
Egy alternatíva megértéséhez fontolóra vehetjük az ikon keresztény hagyományát. Az ikonok nem pusztán vallási műalkotások; teológiai állítást testesítenek meg az anyagról, a szellemről és a látásról. Az ikonok mögött meghúzódó központi meggyőződés – hogy az anyagi világ helyesen kialakítva csatornája lehet az isteni valóságnak – határozottan a 8. és 9. század ikonoklasztikus vitái során fogalmazódott meg.
„Az ikonok nem pusztán vallási műalkotások; teológiai állítást testesítenek meg az anyagról, a szellemről és a látásról.
Az ikonok ellenzői azzal érveltek, hogy Krisztus ábrázolása eretnekséget kockáztat, ha csökkenti istenségét, vagy megpróbálja ábrázolni a láthatatlan Istent. Az ikonok védelmezői, akiknek nézetei érvényesültek a 787-es második nikaei zsinaton, azt mondták ellene, hogy mivel maga Krisztus testet öltött – láthatóvá és kézzelfoghatóvá –, őt ábrázolva inkább megerősítették, mint tagadták a megtestesülés tanát. Ezt a belátást elmélyítették a későbbi teológusok, nevezetesen Gregory Palamas, aki kifejtette, hogy az ikonok nem Isten hozzáférhetetlen lényegét, hanem elérhető isteni energiáit ábrázolják. Így az ikonok önmagukon túlmutatnak, inkább tiszteletre hívnak, mint tulajdonjogra.
Digitális ikonoklasm
Pontosan ez az áhítat az, amit a digitális képek nem érnek el. Ellentétben az ikonokkal, a digitális képek azonnali figyelemre vágynak, nem pedig tartós szemlélődésre. Ahol az ikon csendes, türelmes elköteleződésre hív, a digitális kép gyors reakciót igényel. Az ikonok szándékosan statikusak; a közösségi média képei a mozgástól és az újdonságtól gyarapodnak. A kontraszt éles: a digitális kultúra az expozíciót, a teljesítményt és az állandó külső érvényesítést helyezi előtérbe, levetkőzve a privát, szent belső életet, amelyet hagyományosan a csend és a szerénység őrzött.
Az áhítatos képek elvesztése nem hozott létre felvilágosultabb vagy racionálisabb kultúrát. Inkább felszínes, nyugtalanságot hozott létre. Azáltal, hogy szemünket a fegyelmezett figyelem helyett a végtelen újdonságokra edzi, a digitális kultúra meggyengítette a szellemi mélységre és a hiteles csodákra való képességünket.
Ikonok, mint ellenállás
Az ikonon való szemlélés ma így a kulturális ellenállás aktusává válik. A digitális képekkel ellentétben az ikonok nem szórakoztatnak; nevelnek. Céljuk az érzékszervek fegyelmezése és a spirituális belátás elősegítése állandó, türelmes figyelem révén. Az ikonok nem elsősorban esztétikai tárgyak, amelyeket galériákba vagy múzeumokba szánnak. Liturgikus eszközök, egy szélesebb istentiszteleti kontextus szerves részei. Nem csodálatra, hanem tiszteletre hívják – dühöngve, csókolózva, körmenetben hordozva –, emlékeztetve a nézőt arra, hogy a valódi látás alázattal és visszafogottsággal jár.
A görgetés közvetlensége által uralt korban az ikon ragaszkodik a mozdulatlansághoz. Ahol a modern képek a nárcizmust tükrözik, az ikonok a transzcendencia felé vezetik a nézőt. Az a gyakorlat, hogy áhítatosan nézünk egy ikonra, hatékony ellenszerként szolgálhat a modernitás vizuális zavarai ellen.
A vizuális kultúra megújítása
Rezonálhat-e egy ilyen ősi hagyomány a mai érzékenységgel? A legújabb fejlemények azt sugallják, hogy lehet. Az olyan mozgalmak, mint a New Sacred Art, amelyek mind a keleti, mind a nyugati keresztény körökben felbukkannak, arra törekszenek, hogy megújítsák a szakrális képzet szerepét a kortárs kultúrában. Az olyan művészek, mint Jonathan Pageau és Aidan Hart példázzák ezt a gyógyulást, és a szépséget nem csupán dekorációként hangsúlyozzák, hanem az evangelizáció és a spirituális formáció egyik formáját is.
„Vizuális korunk alapvető kérdése nem az, hogy szükségünk van-e képekre… hanem az, hogy milyen képek formálják lelkünket”
Vizuális korunk alapvető kérdése nem az, hogy szükségünk van-e képekre – kétségtelenül van –, hanem az, hogy milyen képek formálják lelkünket. A kereszténység ikonográfiai hagyománya ragaszkodik ahhoz, hogy az igazi látás erkölcsi fegyelmet igényel. Keretet biztosít azoknak a képeknek, amelyek nem hízelegnek vagy elvonják a figyelmet, hanem a magasabb igazságok felé irányítják a nézőt.
A konzervatív esztétika felé
A keresztény ikonográfia tehát továbbra is nagyon releváns marad. A nosztalgikus kíváncsiságtól távol áll, hanem fegyelmezett, erkölcsileg robusztus megközelítést képvisel a látásmódhoz. Az ikonok emlékeztetnek bennünket arra, hogy a képek mélyen alakítják a valóság megértését, és hogy az éleslátás elengedhetetlen a lelki egészséghez. A vizuális túlterheltség és a sekély látványosság által jellemzett világban az ikonok utat kínálnak a mélyebb látás és az értelmes szemlélődés felé.
Végső soron mai képválságunk nem kevesebb képet kíván, hanem jobbat. Olyan képeket követel, amelyek ablakként, nem pedig tükörként szolgálnak – önmagunkon túlra vezetve a transzcendens igazságok felé. Ahogy az ikonok emlékeztetnek bennünket, az igazi látás nem a valóság megragadását jelenti, hanem annak feltárását. Kihívásunk az, hogy visszaszerezzük és újra integráljuk ezt az ősi bölcsességet, vizuális kultúránkat olyanná formázva, amelyet a puszta reakció helyett az áhítat jellemez.
The post Ikonok és az Instagrammed Eye appeared first on Magyar Konzervatív.
