A 2025-ös belémi ENSZ klímacsúcs (COP30) nem annyira ambiciózus kötelezettségvállalásai, hanem inkább a globális klímadiplomácia hatalmi dinamikájának újrakonfigurálása miatt jelentett fordulópontot. A konferencia vegyes eredményei, az Egyesült Államok szövetségi szintű távolléte és Kína egyre határozottabb nemzetközi álláspontja a klímadiplomácia többpólusú és széttöredezett korszakának kezdetét jelzi. A hagyományos nyugati éghajlati blokk – amelyet az USA és az Európai Unió vezet – meggyengült, miközben a technológiai és pénzügyi súlypontok fokozatosan kelet felé tolódnak el.
A belémi COP30 vegyes eredményei
2025 novemberében a brazil Belém városa adott otthont az ENSZ Éghajlat-változási Keretegyezménye (UNFCCC) részes feleinek 30. konferenciájának (COP30). A geopolitikai feszültségek és az Egyesült Államok példátlan szövetségi szintű távolléte jelentős hatással volt a COP30 tárgyalások dinamikájára. A pártok közötti mély megosztottság az utolsó pillanatig hátráltatta a döntéshozatalt.
A COP30-on elfogadott Belém Politikai Csomag nem tartalmaz ütemtervet a fosszilis tüzelőanyagok fokozatos megszüntetésére vagy az erdőirtás megállítására és visszafordítására, ami jelentős csalódást okoz az ambiciózusabb fellépést szorgalmazó országokban. A szöveget elsősorban az olajexportáló országok – főként Szaúd-Arábia és Oroszország –, valamint több nagy feltörekvő gazdaság, köztük Kína és India ellenállása miatt lágyították. Mindazonáltal a végső határozat kötelezettséget vállal arra, hogy 2035-ig legalább megháromszorozzák az alkalmazkodás finanszírozását, új mechanizmust vezetnek be az igazságos átmenet támogatására, kétéves munkaprogramot hoznak létre a fejlett országok által a fejlődő országoknak nyújtott éghajlat-változási finanszírozásról, valamint számos új végrehajtási kezdeményezést indítanak el.
A konferencia során a küldöttek ismételten hangsúlyozták a multilateralizmus fenntartásának fontosságát, és a legtöbb résztvevő kifejezetten megerősítette elkötelezettségét a Párizsi Megállapodás szelleme mellett. Ezt az elkötelezettséget azonban beárnyékolták a tárgyalási folyamat során fellépő feszültségek, különösen az alkalmazkodási mutatók és a mérséklési munkaprogram körül, mivel a brazil elnökség figyelmen kívül hagyta több ország nyílt tiltakozását. A COP30 tehát nem hozott áttörést a kibocsátáscsökkentés terén, de sikerült megőriznie a többoldalú klímapolitika kereteit.
Az Egyesült Államok távollétének hatásai
A COP30 volt az első ENSZ klímacsúcs az 1990-es évek óta, ahol nem érkezett hivatalos szövetségi szintű delegáció az Egyesült Államokból. A Trump-kormányzat nyilvánosan bírálta a konferenciát, klímaszkeptikus üzeneteket fogalmazott meg, és a részvétel elutasításával gyakorlatilag megkérdőjelezte a többoldalú klímarendszer jelentőségét. 2025 januárjában Washington bejelentette, hogy hivatalosan kilép a Párizsi Megállapodásból, diplomáciai úton visszavonulva a többoldalú klímatárgyalások élvonalától.
Bár az amerikai városok, államok és vállalatok több mint száz képviselője vett részt a COP30-on Belémben, a szövetségi kormány távolléte több szinten gyengítette az ország hagyományos klímavezetői szerepét. Először is, politikai-diplomáciai fronton gyakorlatilag feloszlott a transzatlanti G7-mag, amely korábban az ambiciózus éghajlati célok mellett koalíciókat horgonyzott le. Másodszor, a pénzügyi dimenzióban az Egyesült Államok éghajlat- és fejlesztési segélyeinek csökkenése tovább mélyítette a már meglévő finanszírozási hiányt. Harmadszor, a normatív arénában az Egyesült Államok elvesztette hitelességét, amelyet a Párizsi Megállapodás kialakításában és a 1,5 °C-os cél legitimálásában játszott szerepével szerzett.
„Összességében az Egyesült Államok kilépése csökkentette a fejlett világ vezető szerepét, és a hangsúlyt a fejlődő országokra helyezte át”
Az Egyesült Államok távollétének következményei túlmutatnak a COP30-on: az amerikai kilépés aláásta a multilateralizmust, és lehetőséget teremtett más hatalmak, különösen Kína számára, hogy nagyobb befolyást szerezzenek a klímapolitikában. John Kerry volt amerikai klímamegbízott szerint az Egyesült Államok az éghajlatváltozás „tagadójává, késleltetőjévé és megosztójává” vált, ami aláásta a globális együttműködést.
Ugyanakkor ez a kilépés növelte az Európai Unióra és más fejlett országokra nehezedő nyomást, amelyek ambícióit – például a fosszilis tüzelőanyagok fokozatos kivonásának ütemtervét – részben meghiúsította a szaúdi ellenállás. Jeffrey Sachs közgazdász ugyanakkor megjegyezte, hogy a szövetségi kormány távolléte paradox módon elősegíthette a kompromisszumot Belémben azáltal, hogy csökkentette a nagyobb politikai összecsapások helyét. Összességében az Egyesült Államok kilépése csökkentette a fejlett világ vezető szerepét, és a hangsúlyt a fejlődő országokra, különösen a globális déli koalíciókra helyezte át.
Kína határozottabb szerepe
Kína, mint a világ legnagyobb kibocsátója és a zöld technológia vezető szereplője, határozottabb szerepet vállalt a COP30-on, részben kitöltve az Egyesült Államok által hagyott űrt. A Liu Zhenmin klímamegbízott vezette kínai delegáció aktívan alakította a COP30 narratíváját, és hangsúlyozta a multilateralizmus fontosságát. Kína nehezen elért eredményként ünnepelte a Mutirão-döntést, és a közös politikai akarat jeleként mutatta be.
Peking kommunikációja a „felelős nagyhatalom” narratívájára épít, és azt állítja, hogy a fejlett országoknak történelmi felelősséget kell viselniük, miközben Kína – továbbra is fejlődő országként minősítve magát – felgyorsítja energiarendszerének átalakítását anélkül, hogy felhagyna a fosszilis tüzelőanyagokkal. Hangsúlyozza az energetikai szuverenitást és a fejlesztési prioritásokat is: szemszögéből nézve a kizárólag a fosszilis tüzelőanyagok fokozatos megszüntetésére összpontosítani a megújuló energia erőteljes kiépítése nélkül irreális, és súlyosan veszélyeztetné a nemzeti energiaszuverenitást és a társadalmi stabilitást. A kínai narratíva a pénzügyi és kereskedelmi architektúrát is kritizálja, az amerikai vámokat és bizonyos uniós kereskedelmi intézkedéseket olyan lépéseknek tekinti, amelyek aláássák a globális éghajlat-változási erőfeszítéseket.
„Kína szándékosan építi vezetői profilját technológiai és gazdasági környezetében”
Ugyanakkor Kína tudatosan építi vezetői technológiai és gazdasági klímaprofilját: a megújuló energiával kapcsolatos beruházások jelentős részét, valamint a napelemek, akkumulátorok és elektromos járművek értékláncainak többségét ma már kínai cégek irányítják. Kína zöld technológiai exportból származó bevételei most meghaladják az Egyesült Államok fosszilis tüzelőanyag-exportból származó bevételét.
Kína éghajlatváltozással kapcsolatos vezető szerepe azonban mélyen paradox: az ország továbbra is növeli fosszilis tüzelőanyag-alapú villamosenergia-termelését, és továbbra is új szénerőművek épülnek. Ezenkívül a kínai éghajlattal kapcsolatos finanszírozás jelentős része a fejlődő országoknak kölcsönök, nem pedig vissza nem térítendő támogatások formájában valósul meg, ami aggályokat vet fel az adósság fenntarthatóságával kapcsolatban, és nem tudja teljes mértékben kompenzálni a hagyományos adományozóktól, köztük az Egyesült Államoktól származó, támogatásalapú támogatás elvesztését. A Kína–India összehangolás segített a fejlett és fejlődő országok közötti viták összehangolásában, de nem oldotta meg a mögöttes éghajlat-változási finanszírozási hiányt.
Az EU szerepvállalása a COP30-on
A latin-amerikai partnerek és a fejlődő kis szigetállamok támogatásával az Európai Unió a COP30 nagyra törő táborának egyik kulcsszereplője lett. Az Egyesült Államok távollétében azonban az EU határozottabb álláspontot képviselt, mint a korábbi években, és a tárgyalások során szilárdan ragaszkodott vörös vonalához. Ez egyértelmű elmozdulást jelentett a korábbi COP-okhoz képest, ahol az EU gyakran a hídépítést és a többoldalú folyamat megőrzését helyezte előtérbe, olykor saját érdekei rovására is.
Belémben Wopke Hoekstra, az EU klímaügyi biztosa és Lars Aagaard dán klímaügyi miniszter egyértelművé tette, hogy az EU kész blokkolni a végső megállapodást, ha a mérséklés nem tükröződik kifejezetten az eredményben. Több mint 80 ország támogatta a fosszilis tüzelőanyagok fokozatos megszüntetésének ütemtervét a végleges dokumentumba. A kompromisszum részeként ezt az ütemtervet eltávolították a szövegből, de Brazília az elnöksége alatti formális ENSZ-folyamaton kívül kíván ütemtervet kidolgozni. Az EU így továbbra is normatív vezető marad, de geopolitikai súlya korlátozza vezetőképességét a végrehajtás és a finanszírozás terén. A versenyképességi kihívások, az energiaár-sokkok és a belső politikai megosztottság jelenleg korlátozza tényleges befolyását.
Változások a globális klímaváltozás terén
A COP30 után a globális éghajlat-irányítás egyre töredezettebbé válik. A normatív vezetés elsősorban az EU vezette koalícióé és a sebezhető országoké marad, amelyek a 1,5°C-os párizsi célt, az igazságos átmenetet és a fosszilis tüzelőanyagok fokozatos kivonását hangsúlyozzák. Az Egyesült Államok szövetségi szintű távolléte azonban egyértelműen gyengíti ennek a blokknak az érdekérvényesítő képességét.
„Az erkölcsi vezetést egyre inkább a kis szigetállamok, valamint az afrikai és latin-amerikai országok hangja testesíti meg”
Ezzel szemben a technológiai-ipari vezető szerep egyre inkább Kína felé fordult, amely uralja a kulcsfontosságú tiszta technológia globális értékláncait. A klímafinanszírozás terén érezhető vákuum alakult ki: az Egyesült Államok kivonulása és a széttagolt, sokszor nehezen hozzáférhető finanszírozási mechanizmusok azt jelentik, hogy a fejlődő országok szemszögéből a G20-as szintű kezdeményezések még mindig messze elmaradnak az ígért szinttől. Az erkölcsi vezetést egyre inkább megtestesíti a kis szigetállamok, valamint az afrikai és latin-amerikai országok hangja, akik határozottan figyelmeztetnek arra, hogy a jelenlegi kibocsátási pálya 2,3–2,8°C-os globális hőmérséklet-emelkedéshez vezet, és a COP-folyamat önmagában nem elegendő a tendencia megfordításához.
Következtetés
A COP30 egyértelműen jelzi a globális klímaszabályozás folyamatban lévő átalakulását. Az Egyesült Államok részleges kivonulása érezhetően gyengítette a nyugati befolyást, míg Kína a kialakult vákuum egy részét egy erősebb technológiai jelenlét és határozottabb narratíva révén pótolta. Ez az elmozdulás megerősítette a fejlődő országok pozícióit a tárgyalásokon, bár Kína nem vállalta teljes mértékben az éghajlatváltozással kapcsolatos vezető szerepben rejlő globális felelősséget.
A következő évtized kulcskérdése az lesz, hogy ez a széttagolt éghajlatirányítási rendszer a versenyképes együttműködés modelljévé fejlődhet-e, amelyben az EU, Kína és más nagy fejlett és fejlődő gazdaságok továbbra is versenyeznek a zöld technológiákért és piacokért, miközben érdemben hozzájárulnak a közös globális célok eléréséhez. A párizsi 1,5–2°C-os cél megtartása csak akkor reális, ha a klímafinanszírozásról és az energiaátállásról szóló megbeszélések túlnyúlnak a COP-folyamaton. Ezeknek a megbeszéléseknek párhuzamos fórumokon – mint például a G20-ak, a fejlesztési pénzügyi intézmények és a regionális szövetségek – is meg kell történniük, és érdemi, konstruktív együttműködésen kell alapulniuk.
The post Hatalmi eltolódás a globális klímadiplomáciában a COP30 után appeared first on Magyar Konzervatív.
