Az alábbiakban Hulej Emese írásának adaptált változata olvasható, amely eredetileg magyarul ben jelent meg Magyar Krónika.
Megmászta a világ nyolcadik legmagasabb hegyét, túrákat vezet több kontinensen, és dolgozik a BBC-nek, valamint a Himalája régióban. Kovács Zsuzsanna hobbijából, az utazásból él.
A lány, akivel Budapest egyik forgalmas és zajos pontján találkozom, Female Yeti néven megtalálható a közösségi oldalakon. Valódi neve Kovács Zsuzsanna, de mivel ideje nagy részét utazással tölti, leggyakrabban Suzie-nak hívják.
Kint zörög a villamos, miközben elmondja, hogy gyakorlatilag az alaptáborban él a Himalájában. Nemrég rendezett ott egy esküvőt, ahol a tábor bejáratát jelző híres kavics mellett két kirándulópár fogadta el egymásnak örök szerelmét, és a rendezvény akkora sikert aratott, hogy szeretne még hasonlót szervezni ezen az előkelő, 5360 méter magas helyen.
Zsuzsa ismeri a magas hegyek világát, az Andoktól az Atlasz-hegységen át Ázsia óriásaiig. 2021-ben megmászta a 14 8000 méternél magasabb hegy egyikét, a Manaslut. Ezt csak néhány magyar mondhatja el magáról, mint például a néhai hegymászó Erőss Zsolt.
Közelebb a tengerszinthez kezdjük a történetet Londonban, ahová 2005-ben költözött, miután két diplomája ellenére nem talált otthon megfelelő munkát.
‘Volt 18 ezer forintom és óriási elszántságom, és szerencsére ez utóbbi nagyon sokat számított. Otthon tanultam németül, így bébiszitterként helyezkedtem el, és amikor már elég jó volt az angolom, feladtam egy hirdetést, hogy egy bárban szeretnék dolgozni. Aztán a BBC írt nekem, és meghívott egy interjúra. Olyan nyugalommal mentem be, akinek nem volt vesztenivalója, de a képzettségemnél és tapasztalatomnál többet nyomott a mérlegben, hogy láthatták, mennyire akarom az állást. Nyolc évig dolgoztam a BBC-nél, végül létesítménygazdálkodási menedzser lettem– meséli.
Feladata az volt, hogy kezeljen minden olyan fennakadást, amely megzavarhatja a működést, legyen az eltömődött WC, hibás légkondicionálás vagy terrortámadás. A lényeg az volt, hogy semmi se veszélyeztesse az adást.
„Amikor költségvetési megszorítások miatt átszervezték a céget, a távozás mellett döntöttem, de nem tudtam, mit tegyek ezután. Úgy éreztem, soha nem találok még egy ilyen jó munkát, mint ez. Ez volt pályafutásom csúcsa, abból a szempontból, amit a társadalmi elvárásoknak megfelelően elértem. Pozíció vagy pénz – ezek a dolgok sosem motiváltak. Karácsony előtt egy barátom felhívott, hogy találkozzunk; éppen akkor tért vissza Délkelet-Ázsiából. Öt perc után tudtam, mit akarok: utazni, mindenféle terv nélkül. Tél volt, az idő szánalmas volt, és ott volt lebarnultan és kipihenten. Másfél évbe telt, mire másodállásban és sok cuccaim eladásával összegyűjtöttem a szükséges pénzt. Addigra egyre több utazási blog jelent meg, én is végigolvastam, de senki nem írta, hogy megbánta, hogy világot járt. Arra gondoltam: „Én leszek az első…?”
Korábban kétszer járt Nepálban, és egyértelmű volt, hogy vissza akar térni. Mindig is vonzották a hegyek, és még egy angliai sziklamászó csapat tagja is volt. És így visszament. Ezt a nagy földrengés után tette, és egy jelentős összeget vitt magával, amit Londonban gyűjtött össze erre a célra. Azt mondja, ez a legbiztosabb módja annak, hogy segítséget kapjanak azok, akiknek valóban szükségük van rá. Később egy kis serpa lányon segített, akinek az anyja ugyanígy meghalt. A gyerek nem engedte el az apját a szeme elől, mert félt, hogy őt is elveszíti. Nem volt cipője, de mindig mosolygott. Azóta van cipője, mert Zsuzsi hozta be neki. Amikor Nepálba megy, mindig keres egy ügyet, egy projektet, amelyet támogatni akar, mielőtt odaér.
„Az első út majdnem két évig tartott, és Patagóniában ért véget. Patagónia a másik szerelmem a Himalája mellett. Két óceán között fekszik, állandóan fúj a szél, a fáknak pedig esélyük sincs függőlegesen növekedni. Oxigén és hordár nélkül sikerült megmásznom az Andok legmagasabb csúcsát, a 6962 méteres Aconcaguát. Sőt, úgy éreztem, tovább is mehetek.
Hobbija lett a munkája: az utazás. Csoportokat vezet a világ különböző pontjaira – kirándulókat, túrázókat és utazókat, akiket nyugodt, könnyed stílusa vonz. Természetesen a COVID véget vetett ennek, vagy inkább szinte mindennek. Nincs utazás, nincs bevétel, csak a dilemma, hogy mi legyen a következő lépés.
‘Ekkor döntöttem el, hogy megmászok egy 8000 méteres csúcsot, és bevallom, azért választottam Manaslut, mert ez volt a „legolcsóbb” lehetőség. Otthon ültem, ami jó volt a szponzorkeresésnek, de rájöttem, hogy Magyarországon a női hegymászók nem számítanak. Végül egy barátommal készítettünk saját márkás túrafelszerelést, bögréket, nyakmelegítőket, és ez lett a bevételi forrásom. Kaptam is fontos felszereléseket. A karantén miatt nem tudtam edzeni, így egy csepeli tízemeletes lakóház lépcsőházában edzettem, hátamban egy teljesen megpakolt hátizsákkal.– emlékszik vissza.
Minden hegymászó, még a legpuritánabb is, az alaptáborból indul, és fizetnie kell az ott nyújtott szolgáltatásokért. Zsuzsának ezt is ki kellett fizetnie, illetve az őt kísérő serpa bérét is. Az együttműködésük azonban finoman szólva sem ment jól.
‘Azt mondta, hogy fáradt, ezért a hóban letörtem az ösvényt, pedig váltani szokás. Oxigén nélkül akartam mászni, mert ez az igazi eredmény, de tovább tart az akklimatizálódás. Felmászsz egy bizonyos magasságra, majd visszajössz, fokozatosan akklimatizálva testedet a magassághoz. De ha túl sokáig maradsz 5000 méter környékén, elfogy az erőd. Ez történt velem, mert az expedíció vezetője sokáig nem engedett felmenni a hegyre. Mindenáron fel akartam jutni a csúcsra, így végül oxigénnel indultam útnak. Útban a csúcs felé visszafordultam, éreztem, hogy erőm elfogy a hóviharban. Megkértem a serpát, hogy maradjon látótávolságon belül, mert nagyon fáradt voltam, és nem tudtam koncentrálni, vagy eltörni a nyomot. De eltűnt. Elfogyott az oxigénem, elestem a hóban, amikor egy másik serpa megjelent a derült égből, ellenőrizte, hogy élek-e, és adott egy extra oxigéntartályt. Visszanyertem az erőmet és lejutottam a 3-as táborba.’
Egy nap pihenés után újra próbálkozott, és sikerült! Ez csak egy rövid mondat, de lehetetlen leírni, milyen érzés megmászni a Föld nyolcadik legmagasabb és ötödik legveszélyesebb csúcsát, egy olyan régióban, amelyet nem véletlenül hívnak halálzónának. Fennáll a lavinaveszély, sok a hasadék, helyenként függőleges falakon kell felhúzniuk magukat a hegymászóknak.
‘Csak azt bánom, hogy oxigén nélkül nem is tudtam kipróbálni… Annyi probléma van a hegymászás körül; (Edmund) Hillary sírna, ha látná a mai körülményeket. Ha nem lenne közösségi média, negyedannyian másznák meg az Everestet. Szóval fizetnek egy csomó pénzt, két serpa megy velük, bekötik őket oxigénre, és elmondhatják magukról: ők is ott voltak. Emberek, akik talán még hegyet sem másztak meg még soha– mondja Zsuzsi.
Ennek ellenére a Himalája megőrzi fenségét. A hegy még mindig csodálatos, még akkor is, ha az emberek nem feltétlenül azok. Esküvő a Khumbu-gleccser szélén, ahol mindig süvít a szél, és tonnányi jég önti a hideget a pár és a néhány nászvendég lába alá… Nagyon jó kezdet a közös élethez. Túrázás Patagóniában, az Atlasz-hegységben, körbeutazás Görögországban és Marokkóban – nem lehet betelni vele. De nem túl magányos az utazó? Nem vágynak néha valami állandóra?
‘Egy idő után igen. Találkozol emberekkel, beszélgetsz, de ők nem ismernek téged vagy a kultúrádat, így a beszélgetések elkerülhetetlenül nem lesznek mélyek. Nekem is nagy álmom volt, hogy bikiniben töltsem a karácsonyt. Emlékszem, ott ültem Thaiföldön egy kávé mellett, pálmafák között karácsonykor. És rettenetesen éreztem magam, hogy nincs ünnepi hangulat, nincs forró csokoládé, nincs karácsonyi vásár, nincs család, nincsenek barátok. Nem voltam boldog. Egy idő után a csodák mindennapossá válnak; a döntés, hogy Laoszba vagy Kambodzsába megyünk, olyan dilemma, mint a rozskenyér vagy a kovász vásárlása. Ezért maradtam egy ideig Peruban és Vietnamban például. Felajánlottak ott munkát, és örültem, hogy maradhatok egy darabig, mert néha fárasztó és kimerítő az állandó pakolás, és minden nap ugyanazokat a dolgokat kitalálni, hogy tovább tudjak lépni..’
Barátnőjével nemrég vettek egy erdőt Zalában, azon van egy kis faházuk. A világot járva világosan látja, hogy az éghajlatváltozás nem csak rémhírterjesztés.
„Volt egy vízesés Patagóniában, emlékszem, amikor ott voltam, beleesett a hátizsákom. Nemrég visszamentem, és megdöbbenve láttam, hogy kiszáradt. Nagyon jól tudom, hogy a víz a legfontosabb, és egyre inkább az lesz. Amikor egy kis területet kerestünk, csak vizet kerestem…” – összegzi Zsuzsi.
Kattintson ide az eredeti cikk elolvasásához.
The post Esküvők az alaptáborban a Himalájában — Jeti nő, a hegyek lánya appeared first on Magyar Konzervatív.
