Egy névtelenséget kérő vidéki gimnáziumi tanárnő olyan dolgot mondott ki, amit sokan csak suttogtak: a jegyeket nem egyszer a valós teljesítmény felett állapítják meg. Nem a diákok hirtelen zsenialitása miatt, hanem azért, hogy az iskola hírneve ne repedezzen.
A történet nem egyetlen intézményről szól, hanem egy mintázatról, amelyben a statisztikák, a fenntartói elvárások és a felvételi mutatók csendesen, de következetesen befolyásolják a mindennapi értékelést. A szülők pedig – amikor rájönnek – felháborodnak: „Ha mindenki ötös, akkor az ötös már semmit sem jelent.”
Mi történt valójában?
A tanárnő állítása szerint a tantestületben „hallgatólagos minimum” alakult ki arról, hogy mennyire lehet rossz az év végi kép. Egy-egy gyengébb dolgozat után „korrekciós” lehetőségek garmadája nyílt meg: plusz beadandók, „javító” feleletek, extra pontok – mindez nem a tanulás elmélyítésére, hanem a jegyek kozmetikázására.
„Egy idő után azt vettem észre, hogy a nap végén nem tanítok, hanem kozmetikázok” – mondja a pedagógus. A szavai beletrafálnak egy szélesebb, országos beszélgetés közepébe: mit jelent ma a jegy, és mire jó?
A láthatatlan nyomás mechanikája
A mechanizmus egyszerű, mégis nehezen észrevehető:
- A rangsorolt iskoláknál az átlagok és a továbbtanulási mutatók a fő kirakat. Ha romlanak, csökken a beiskolázási érdeklődés.
- A fenntartók a „sikeres” számokat szeretik. A siker száma – első ránézésre – a magas átlag.
- A szülők egy része a jegyet kéri számon, nem a visszajelzést. A gyerekek pedig gyorsan megtanulják: a jegy tárgyalható.
„Nem kimondott utasítások jönnek, hanem várakozások. A grafikon mosolyogjon” – foglalja össze egy másik tanár.
Mit mondanak az érintettek?
„Nem akarok vesztesnek látszani a körzeti adatokban” – vallja be egy igazgatóhelyettes. „Ha a szomszéd iskola átlagai magasabbak, elviszik a jó tanulókat.”
„A lányom négyes dolgozatra kapott ötöst. Örüljek? Nem tudom. Inkább azt szeretném, ha tudná, hol tart valójában” – mondja egy édesanya.
„A tanárnő őszintesége felszabadító, még ha fáj is” – írta egy diák egy belső fórumon.
A reakciók vegyesek, de a közös nevező egyre erősebb: a jegy, mint valuta, inflálódik. A bizalom meg közben kopik.
Adatok a háttérben
A jelenség nem mindig látványos egyetlen órán. A mintázat a félévek végén rajzolódik ki. Íme egy szemléltető, fiktív összevetés három tantárgyból, egy évfolyamról:
| Tantárgy | Dolgozat-átlag (nyers) | Félévi jegyátlag | Eltérés |
|---|---|---|---|
| Matematika | 3,1 | 4,0 | +0,9 |
| Történelem | 3,6 | 4,4 | +0,8 |
| Biológia | 3,8 | 4,6 | +0,8 |
A különbség önmagában nem „bűnjel”. Lehet benne javítás, fejlődés, szóbeli teljesítmény. De amikor az eltérés rendszerszintű és tartósan nagy, felveti a kérdést: a szóbeli és projektpontok valóban a tudást, vagy inkább a statisztikát erősítik?
„A számaink szépek, a kompetenciamérés meg köszönőviszonyban sincs velük” – mondja a névtelen tanárnő. Ez a mondat sok kollégának ismerős.
Mi veszik el közben?
Először a visszajelzés tisztasága. A diák nem kap pontos képet arról, miben erős, hol gyenge. A szülő nem tud reális elvárásokat formálni. A tanár saját szakmai ítélete is eróziónak indul: ha mindig magasabb jegyet kell adni, a mérce torzul.
Végül a felsőoktatásnál jelentkezik a számla. A „kitűnő” érettségik mögött egyenlőtlen alapok húzódnak. Az első egyetemi félév sokaknak falnak futás, és ezt már nem lehet jeggyel kisimítani.
Merre tovább?
A tanárnő története nem vádirat, inkább riasztó jelzőfény. Nem egy-egy pedagógus hibájáról van szó, hanem egy ösztönzőrendszerről, amely rossz irányba terel.
Lehetséges lépések, amelyek nem a hibáztatásról, hanem a bizalom újjáépítéséről szólnak:
- Osztályzati melléklet bevezetése: rövid, szabványosított leírás arról, mit jelent az adott jegy (milyen készség, milyen szint).
- Szummatív és formatív értékelés arányának rögzítése: például legalább 50% objektív, előre rögzített kritériumok szerint.
- Évfolyamszintű, anonim kalibráló felmérések, hogy az osztályzatok ne szigetben, hanem viszonyításban éljenek.
- Szülői kommunikáció váltása: jegy helyett erősségek–fejlesztendők rövid, érthető pontokban.
- Fenntartói mutatók áthangolása: az átlagjegy helyett a hozzáadott érték, a lemorzsolódás-csökkenés és a valódi előrehaladás legyen a „kirakat”.
„Nem kell mindenkit ötösre segíteni. Elég, ha mindenkit előre segítünk” – hangzik egy tantestületi megbeszélésen. Ritka, de tiszta mondat.
A jelenség azért fáj, mert az iskola a társadalmi bizalom egyik utolsó nagy intézménye. A számszépítés rövid távon békét, hosszú távon kiábrándulást hoz. A bátorság most nem az egyes tantárgyakban mért szigor, hanem a közös, átlátható játékszabályok felvállalása.
És talán egy egyszerű kérdés minden félév végén: ha elvennénk a jegyek csillogását, maradna-e mögötte elég tudásból fakadó fény? Ha igen, jó úton járunk. Ha nem, még időben vagyunk változtatni.
