A hagyományos építészet európai újjáéledése már nem egy szűkebb esztétikai vita, hanem az identitás, a demokratikus legitimáció és a polgári morál kérdése. Ez volt a központi érv, amelyben a paneltagok egyetértettek a címmel rendezett eseményen Miért számítanak a szép városok?a Duna Intézet szervezésében február 17-én, kedden Budapesten.
A megbeszélésen részt vett Eric Norin, az Architectural Uprising mozgalom társalapítója és a „Sverigehuset” koncepció megalkotója; Mikołaj-Sławkowski Rode, a Buckinghami Egyetem professzora és az MCC vendégmunkatársa; és a Duna Intézet kutatási igazgatója Calum TM Nicholson. A panelt Markus Johansson-Martis, a Duna Intézet vendégtársa moderálta.
Az építészet politikai hatása
A vitaindító beszédet Norin egy személyes történettel nyitotta meg szülővárosából, Sundsvallból, „a svéd történelem legnagyobb tűzkatasztrófájának” helyszínéről a 19. században, ahol „11 000 ember vesztette el otthonát egy nap alatt”. A város újjáépítése azonban korai lecke volt számára abban, hogy az építészet mit tud továbbadni generációkon át. „A legjobb ebben a főnix hamvából felemelkedő történetében az, hogy még mindig ott van” – mondta, felidézve az utcákat, amelyeken felnőtt, és a „díszek és díszítések hatását, és azt, hogy minden milyen szép”.
Ezt a tapasztalatot szembeállította későbbi stockholmi képzésével, ahol azt mondta, hogy az építészeti iskola épülete és tananyaga is megtestesíti azokat a modernista feltevéseket, amelyeket később ellenezni fog. – Gondolhatod, mennyire csalódott voltam az épületben. De hogy őszinte legyek, még jobban csalódott voltam az oktatásban, mert teljesen tükrözte az épületet” – mondta Norin egy szivárgó, hideg, lapos tetejű egyetemről, amely végül arra kényszerítette a diákokat, hogy költözzenek. Kifejtette, ebből a frusztrációból született a 2014-ben alapított Architectural Uprising ötlete, amelynek jelenleg 280 000 tagja van. A mozgalom, mondta, a „három D-n” keresztül működik: „vitatkozunk, védekezünk és fejlődünk”.
Azzal érvelt, hogy az építészet körüli küzdelem nyíltan politikaivá vált Svédországban, a tiltakozásokra hivatkozva, amelyek segítettek megállítani egy Nobel-díjjal kitüntetett épületet a stockholmi királyi kastély közelében, ami után a politikai pártok arra a következtetésre jutottak, hogy „az építészet és a várostervezés olyan dolog, amelyen elveszítheti a választásokat, nem nyerhet”. Norin azt állította, hogy a közvélemény következetesen támogatja a hagyományos dizájnt, és azt mondta, hogy a piaci magatartás ugyanebbe az irányba mutat, a hagyományos lakások pedig egyértelmű prémiumot képviselnek. Azt is megfogalmazta, hogy a klasszikus utcaképek előnyben részesítése az emberi felfogásban gyökerezik: a hagyományos épületekben „találhat valami emberit a tervezésben”, míg a modernista formák azonnali kerülését – „a leggyorsabb módja annak, hogy megszabaduljunk tőle”.
Norin számára az alapkérdés a kulturális folytonosság. Az építészetnek „nyelve” van – mondta –, és a történelmi utcák egyfajta örökségként és „időgépként” működnek, amelyen keresztül a múlt generációi még mindig megszólalnak. Mert „amit építünk, az megmarad”, ennek a hagyománynak a megőrzése és kiterjesztése nem nosztalgia, hanem felelősség a jövő polgárai iránt.
Budai Várnegyed – Követendő példa
Norin szavai során többször is visszatért Budapestre, mint példa arra, milyenek lehetnek még az európai városok. Ezt az érzést más paneltagok is visszhangozták, amikor Johansson-Martis moderátor a budai Várnegyed helyreállítási és rekonstrukciós munkáiról kérdezte, hogy ez erősíti-e a „magyar identitást és társadalmi kohéziót”.
Calum Nicholson, aki öt éve költözött Budapestre, bevallotta, hogy kezdetben „egyfajta szkeptikus” volt a projekttel kapcsolatban, attól tartva, hogy „Disneylanddé” válhat – és olykor Kínában épített tereptárgyak utánzatához hasonlítja. „Mindig aggódtam, amikor megpróbálunk visszakapni valamit egy korábbi korszakból, mert a végén karikatúrának tűnhet” – mondta. Érvelése szerint azonban az eredmények megdöntötték ezt a félelmet, és az új épületek meggyőzően történelminek tekinthetők.
Rode Budapest megközelítését Közép-Európa saját háború utáni tapasztalataihoz kapcsolta, rámutatva Varsó második világháború utáni újjáépítésére. Emlékeztetett arra, hogy Lengyelország első kommunista kormánya azt fontolgatta, hogy teljesen elhagyja a lerombolt fővárost, de a nyilvános ragaszkodás újjáépítésre kényszerítette az óvárost és a királyi utat közös büszkeséggé. Az az állítás, hogy az ilyen rekonstrukciók csupán színpadi díszletek, összeomlik, amikor szembesülnek a megélt valósággal. „Azt az állítást, hogy ezek valamilyen módon pastiche-ek, teljesen aláásta minden város lakóinak lelkesedése, amelyik részt vett egy ilyen projektben” – mondta.
Norin pedig azzal érvelt, hogy Budapest várnegyede szokatlanul erős, valós idejű ellenpéldát ad a modernista kritikának. „A pasztics vagy Disneyland kérdését nagyon gyakran kalapács érvként használják a modernista építészek” – mondta, hozzátéve, hogy a helyreállítási projekt „bizonyítja, hogy tévedtek”.
Mi a szépség valójában
Innentől kezdve a testület az első elvekre bővült. Rode azzal érvelt, hogy az úgynevezett nemzetközi stílus nem semleges és nem igazán modern. A modernizmus – mondta – „már furcsa stílus”, és önképe ellenére „több mint száz éves”. Szószólói ugyanakkor azt állítják, hogy a visszatekintés erkölcsileg tilos: „állandóan azt állítják, hogy az építészetben nem tekinthetünk vissza, mert ezzel tagadnánk a második világháború óta elért erkölcsi, intellektuális és politikai fejlődést” – fogalmazott, leírva, hogy a háborút civilizációs elzáródásként kezelik, amely a korábbi értékeket „csődbe” teszi.
A zsűritagok azt az elképzelést is megkérdőjelezték, hogy a szépség mérnöki mérőszámokra vagy funkcionális minimalizmusra redukálható. Nicholson azzal érvelt, hogy a szépség és a hasznosság állítólagos ellentéte hamis: „harmóniának kell lennie e dolgok között”.
A beszélgetés arra is irányult, hogy a modern üveg-acél látképek miért érzik gyakran érzelmileg hidegnek, még akkor is, ha technikailag lenyűgözőek. Nicholson azt javasolta, hogy a megosztottság kevésbé a „szépség és a csúnyaság”, mint a „relativitás kontra elidegenedés”: vajon egy épület „szól hozzánk, vagy egy idegen monolit”. Norin más szókincset kínált – „fraktalitás” és „más emberek nyomai” –, azzal érvelve, hogy az emberek többrétegű kapcsolatokat és folytonosságot mutató környezetekre reagálnak, nem pedig üres lapokra.
„Eric Norin azzal érvelt, hogy a restaurálás az örökölt kézműves mesterség tiszteletét és a folytonosság iránti elkötelezettséget fejezi ki”
A vita azzal zárult, hogy visszatértünk a restaurációhoz, mint etikai és esztétikai aktushoz, összekapcsolva a tárgyakkal való törődést a közösségekkel való törődéssel. Egy antropológiai metaforára támaszkodva – „a civilizáció legkorábbi bizonyítéka a gyógyult combcsont” – Eric Norin úgy érvelt, hogy a restaurálás az öröklött mesterségbeli tudás tiszteletét és a folytonosság iránti elkötelezettséget fejezi ki.
Budapestre nézve azt mondta, ugyanez az elv egy fővárosi léptékben is érvényesül:
„Ha megnézzük az 1940-es évek fotóit, és összevetjük a maival, akkor ezt tette ennek az országnak a nemzete a fővárossal. Ön összeragasztja – nem azért, mert muszáj volt, nem azért, mert olcsó volt, hanem mert tisztelte azokat az embereket, akik ezt csinálták.
The post Budapest az európai építészeti újjászületés modelljeként jelenik meg appeared first on Magyar Konzervatív.
