Miközben a globális figyelem egyre inkább felhívja a távoli gyújtópontokat – legyen szó a venezuelai politikai zűrzavarról, az amerikai hatalmi kivetülés több színházra kiterjedő hatótávolságáról vagy a Kínával való egyre gyorsuló gazdasági rivalizálásról –, egy megoldatlan és sokkal közvetlenebb probléma továbbra is az otthonunkhoz közeledik. Európa továbbra is stratégiailag széttagolt, politikailag tétova, és bizonytalan saját képességét illetően, hogy elrettentse a közvetlen szomszédságában lévő fenyegetéseket. Ahogy Washington fókusza globálisra nyúlik, és Európa e renden belüli szerepéről vitázik, a NATO elrettentő hitelességének eróziója a kontinensen csendes, de veszélyes valósággá vált. A kihívást nem a katonai erő hiánya jelenti, hanem az, hogy nem sikerül megszilárdítani az egységet, a világosságot és az elhatározást ott, ahol ez a legfontosabb: magában Európában.
I. Az elrettentés visszatérése a szürke zóna nyomása alatt
A hidegháború után több mint három évtizeden át az elrettentés Európában nagyrészt magától értetődőnek számított. A NATO katonai fölénye és az Egyesült Államok politikai dominanciája olyan környezetet teremtett, amelyben a szövetséges területekkel szembeni közvetlen kihívásokat széles körben elképzelhetetlennek tartották. A biztonsági viták kevésbé a területi védelemre, sokkal inkább a válságkezelésre, az expedíciós küldetésekre és az Európa határaitól távol folyó stabilizációs műveletekre összpontosítottak. Ennek a stratégiai kényelemnek most döntően véget ért
Oroszország 2022-es ukrajnai inváziója óta az elrettentés visszatért az európai biztonsági gondolkodás középpontjába – de olyan formában, amely távol áll a hidegháborús precedensektől. Napjaink kihívása nem a NATO határain átívelő tömeges páncélos lökdösődés, hanem a kitartó, kalibrált nyomás mintája, amely szándékosan a nyílt háború küszöbe alatt marad. A drónok és katonai repülőgépek légterének megsértése, a kritikus infrastruktúrák elleni szabotázs, az elektronikus interferencia és az információs műveletek az euro-atlanti biztonsági környezet rutinjellemzőivé váltak. Önmagában ezen akciók egyike sem minősül fegyveres támadásnak. Összességében azonban egy sokkal kényelmetlenebb kérdést vetnek fel: mennyire hiteles a NATO elrettentése, amikor a kihívás állandó, kétértelmű és növekvő?
Ez a stratégiai dilemma, amellyel a Szövetség szembesül. Az elrettentés hagyományosan az egyértelműségen – világos piros vonalakon, egyértelmű tulajdonításon és egyértelmű következményeken – nyugszik. Oroszország jelenlegi megközelítése ezen elemek mindegyikének aláásására irányul. Moszkva a béke és a háború közötti szürke zónában tevékenykedik, hogy megvizsgálja a NATO válaszait, feltárja a szövetségesek közötti megosztottságot, és fokozatosan normalizálja a magasabb kockázati szintet a Szövetség keleti szárnya mentén. A cél nem az azonnali eszkaláció, hanem a hosszú távú erózió: a bizalom, a kohézió és végső soron a hitelesség eróziója.
A közelmúltban a NATO keleti tagállamaiban történt incidensek jól mutatják ezt a dinamikát. A lengyel, a román és a balti légtérbe történő ismételt drónos behatolások, a kikapcsolt transzponderes katonai repülőgépek megsértése, valamint az érzékeny infrastruktúra közelében megmagyarázhatatlan átrepülések bizonytalan körülmények között reagálásra kényszerítették a szövetségeseket. Elfogásokat hajtanak végre, aktiválják a légvédelmet, és diplomáciai tiltakozásokat indítanak – de a mögöttes stratégiai probléma továbbra is megoldatlan. Minden válasz megnyugtatja a hazai közönséget az éberség fenntartásáról, ugyanakkor jelzi Moszkvának, hogy az ilyen akciók kezelhető költséggel végrehajthatók.
II. 4. cikk, 5. cikk és a kétértelműség problémája
A NATO elrettentő kihívásának középpontjában maga a Szövetség jogi és politikai kerete áll. A Washingtoni Szerződés 5. cikkelye – a kollektív védelem sarokköve – egy másik korszakra készült. Nyelve szándékosan szűk, a kollektív védelmet a szövetséges terület vagy erők elleni „fegyveres támadáshoz” köti. Ez a precizitás egykor erősség volt, amely összetéveszthetetlen küszöbökben horgonyzott vissza. Mára a stratégiai kétértelműség forrásává vált.
A legtöbb provokáció, amellyel a NATO szembesül, nem felel meg egyértelműen az 5. cikk kritériumainak. A drónok behatolása, a légtér percekig tartó megsértése, a kibertámadások és a polgári infrastruktúra elleni szabotázsok egy jogi szürke zónát foglalnak el. Ellenségesek, bomlasztóak és gyakran szándékosak – de nehéz háborús cselekményeknek minősíteni. Ennek eredményeként a NATO reagálási mechanizmusa alapértelmezés szerint nem alkalmazza a 4. cikk szerinti konzultációkat, amelyek lehetővé teszik a szövetségesek számára, hogy megvitassák a vélt fenyegetéseket anélkül, hogy kollektív fellépést vállalnának.
A 4. cikkre való növekvő támaszkodás óvatosságot és gyengeséget egyaránt tükröz. Egyrészt lehetővé teszi a deeszkalációt és a koordinációt bizonytalan helyzetekben. Másrészt megerősíti azt a felfogást, hogy a NATO-tól hiányzik az 5. cikk szerinti küszöb alatti fokozatos válasz. Moszkva szemszögéből ez a kétértelműség nem elkerülendő hiba, hanem kiaknázandó lehetőség. Minden incidens nem csak a katonai felkészültséget, hanem a politikai elszántságot is próbára teszi: meddig hajlandók elmenni a szövetségesek, mekkora kockázatot hajlandóak vállalni, és hogy az egység kitart-e tartós nyomás alatt.
A tagállamok közötti válaszlépések következetlensége tovább bonyolítja az elrettentést. Egyes országok, például Lengyelország és Románia határozottabb álláspontot képviseltek, beleértve a hazai jogi keretek megváltoztatását, hogy békeidőben lehetővé tegyék az azonosítatlan légi fenyegetések elfogását vagy megsemmisítését. Mások továbbra is óvatosak, a visszafogottságot és a jogbizonytalanságot hangsúlyozzák. Bár érthető a fenyegetések eltérő felfogása és politikai kultúrája miatt, ez az eltérés gyengíti a Szövetség jelzéseit. Az elrettentést nem csupán a katonai képesség tartja fenn, hanem a válaszadás kiszámítható mintái is. Amikor ezek a minták széttöredeznek, az ellenfélnek küldött jelzés egyre kétértelműbbé válik.
Ezt a problémát súlyosbítja a tágabb stratégiai kontextus. Az európai védelmi kiadások 2022 óta nőttek, ennek ellenére továbbra is jelentős hiányosságok vannak a képességekben, különösen a lég- és rakétavédelem, a hírszerzés, a megfigyelés és a gyorsreagálású erők terén. A NATO kezdeményezéseket indított keleti szárnyának megerősítésére, de ezek az intézkedések gyakran inkább reagálónak, semmint előrelátónak tűnnek. A gyakorlatok és a bevetések készenlétről tanúskodnak, de nem foglalkoznak teljesen azzal a mögöttes kérdéssel, hogy a Szövetség hogyan kíván reagálni az idő múlásával tartósan fennálló szürke zóna nyomásra.
III. A hitelesség hiánya és a NATO elrettentésének jövője
Ezeknek a trendeknek a halmozott hatása egy növekvő hitelességi rés. A NATO katonailag összességében továbbra is felülmúlja Oroszországot, mivel egy jóval nagyobb gazdaságot, kiváló technológiát és erős szövetséges erők hálózatát egyesíti, de az elrettentés nem mérlegelhető. Ezt érzékeléssel mérik – konkrétan az ellenfél azon meggyőződésén, hogy az agressziónak olyan költségekkel kell szembenéznie, amelyek meghaladják a potenciális nyereséget. A szürke zónában ez a számítás egyre bonyolultabbá válik.
Oroszország megközelítése stratégiai fogadást sugall: a NATO politikai óvatossága, jogi korlátai és belső megosztottsága korlátozni fogja azt a képességét, hogy jelentős költségeket rójon ki a háborús küszöb alatti akciókért. Eddig ezt a fogadást nem cáfolták határozottan. A szankciók, a diplomáciai tiltakozások és a szimbolikus megerősítések elrettenthetik a jelentős eszkalációt, de nem állították meg a provokációk egyenletes ritmusát. Ehelyett azt kockáztatják, hogy normalizálják a bizonytalanság új alapvonalát, amelyben a kisebb jogsértéseket a nagyobb konfliktusok elkerülésének áraként tolerálják.
Ez a dinamika hosszú távú következményekkel jár. Az elrettentés eróziója nem a drámai kudarc révén jelenti be magát; fokozatosan nyilvánul meg, annak csendes elfogadásával, ami egykor elfogadhatatlan volt. Minden egyes tolerált behatolás kissé eltolja a normalitás határát. Idővel ez alááshatja a szövetségesek bizalmát, bátoríthatja a további teszteléseket, és növelheti a téves számítások kockázatát – pontosan az eredményre való elrettentés hivatott megelőzni.
Ennek a kihívásnak a megválaszolása nem követeli meg a visszafogottság feladását vagy a meggondolatlan eszkaláció elfogadását. Stratégiai egyértelműséget igényel. A NATO-nak olyan keretet kell megfogalmaznia – és hitelesen érvényesítenie – a szürkezónás agresszióra való reagáláshoz, amely túlmutat az ad hoc intézkedéseken. Ez magában foglalja a légtér megsértése esetén a kötelezettségvállalás egyértelműbb szabályait, a szabotázs- és kiberműveletekre adott erősebb kollektív válaszlépéseket, valamint a látható, arányos és politikailag fenntartható költségek kiszabására való hajlandóságot.
Ugyanilyen fontos a politikai dimenzió. Az elrettentés nem ruházható ki eljárásokra vagy nyilatkozatokra. Ez a közös stratégiai kultúrától és politikai akarattól függ. Mindaddig, amíg a szövetségesek alapvetően különböznek egymástól a kockázat és a felelősség értelmezése terén, az elrettentés egyenetlen marad. Ez különösen érzékeny a transzatlanti bizonytalanság korszakában, amikor a tehermegosztásról és a hosszú távú amerikai elkötelezettségről szóló viták továbbra is formálják az európai számításokat.
„Az elrettentésben, akárcsak a politikában, a bizonytalanság ugyanolyan veszélyes lehet, mint a gyengeség”
Végső soron a NATO elrettentési problémája nem a gyengeség, hanem az alkalmazkodás. A Szövetséget azért hozták létre, hogy megakadályozza a nyílt agressziót egy kétpólusú világban. Most szembekerül egy riválissal, aki hajlandó kihasználni a kétértelműséget, a tagadhatóságot és a fokozatosságot. Az, hogy a NATO képes-e ehhez a valósághoz igazítani elrettentő magatartását, az elkövetkező évekre alakítja Európa biztonságát.
A kérdés tehát nem az, hogy az elrettentés még mindig számít-e – igen –, hanem az, hogy a NATO vissza tudja-e állítani hitelességét egy olyan környezetben, ahol a vörös vonalak szándékosan elmosódnak. Ennek elmulasztása nem azonnali összeomláshoz vezetne, hanem valami alattomosabbhoz: a bizalom lassú eróziójához, ami miatt a Szövetség nem alakítja az eseményeket, hanem reagál. Az elrettentésben, akárcsak a politikában, a bizonytalanság ugyanolyan veszélyes lehet, mint a gyengeség.
The post Quiet Collapse of Deterrence: NATO Strategic Dilemma appeared first on Magyar Konzervatív.
