Donald Trump már több éghajlatváltozással foglalkozó szervezetből kezdeményezte az Egyesült Államok kilépését, most pedig egyértelmű üzenetet küldött a Nemzetközi Energiaügynökségnek (IEA): ha nem hagy fel a klímacélok prioritásként való kezelésével, az Egyesült Államok is kilép ebből a szervezetből. E fejlemények fényében érdemesnek tűnik egy pillanatra megállni, és felmérni, hol tart jelenleg a klímaváltozás elleni globális küzdelem.
Először is, aki megpróbál pontos diagnózist adni ennek a küzdelemnek, nem könnyű feladat előtt áll. Ez egy olyan csata, amelyben egyes frontok biztató előrehaladást mutatnak, míg máshol jelentős veszteségeket szenvedünk. Hadd térképezzem fel a frontvonalakat – hol veszítünk, és hol nyerünk teret az éghajlatváltozás elleni küzdelemben.
Hol vagyunk lemaradva
A kép borús, ha figyelembe vesszük, hogy az éghajlatváltozás milyen mértékű figyelmet kap manapság. A világ bizonytalan, viharos és átalakuláson megy keresztül. A klímatudatosság felfelé ívelő pályáját először a COVID-19 törte meg, majd a geopolitikai feszültségek, a háborúk, a gazdasági lassulás és az infláció Európa-szerte, néhány országban pedig a rosszul kezelt migrációs válságok következményei.
Az emberek nem fordultak el a környezeti fenntarthatóságtól; továbbra is fontosnak tartják. A sok problémájuk közül azonban, amelyekkel szembesülnek, a probléma lejjebb került az aggodalmak listáján. Evolúciós tulajdonságunk, hogy nem tudunk egyszerre mindenért aggódni. Hajlamosak vagyunk előnyben részesíteni azokat a fenyegetéseket, amelyek közvetlenebbek vagy közelebb állnak hozzánk – akár időben, akár térben, akár pszichológiai közelségben. A betegségek, a háborúk, a megélhetési költségek és a romló közbiztonság Európában jelenleg sürgetőbb egzisztenciális kihívásokat jelentenek számunkra, mint az éghajlatváltozás. Jelenleg ez nem mindig volt így, és remélhetőleg nem is marad így.
A napirend meghatározásával, tartalomelemzésével és közvéleményével kapcsolatos kutatások következetesen megerősítik, hogy az éghajlatváltozás ma kevésbé érinti az embereket, mint az évtized fordulóján.
Ez a figyelemeltolódás a piacon is megmutatkozott. A környezetbarát, de drágább termékek – például a vegán, bio- és bioélelmiszerek, elektromos járművek és alacsonyabb szénlábnyomú szolgáltatások (például „zöldebb” repülőjegyek vagy szállások) – iránti kereslet az árérzékenységgel fordított arányban csökkent.
A politikai életben is láthatóvá vált a zöld témák iránti csökkenő társadalmi figyelem. Mind az uniós, mind az országos parlamenti választásokon a zöld pártok összességében teret veszítettek, a zöldpolitikai platformok pedig általában véve csökkentek – így Magyarországon is. A 2022-es választások környékén az MCC Klímapolitikai Intézet összehasonlító elemzést végzett az ellenzéki pártok zöld programjairól. Mára nemcsak ezek a politikai programok halványultak el, hanem a zöld programokat képviselő pártok, politikusok (például az LMP, a Párbeszéd, a Momentum) nagyrészt eltűntek a politikai színtérről.
Hasonló tendencia figyelhető meg a globális politikában is. Csökken a klímapolitikával foglalkozó nemzetközi szervezetek hírneve. Működési hiányosságaikra és eredménytelenségükre nemcsak Trump, hanem Mark Carney kanadai miniszterelnök is rámutatott – amelyet gyakran az Észak-Amerikán belüli Trump-jelenség ellenpontjának tekintenek – mérföldkőnek számító davosi beszédében.
„A közvélemény kutatása következetesen megerősíti, hogy az éghajlatváltozás ma kevésbé érinti az embereket, mint az évtized végén”
Az ENSZ legutóbbi klímacsúcsán (COP30) a legnagyobb kibocsátó országok közül több nem képviseltette magát magas szinten, és nem születtek döntő, a jövőt alakító megállapodások. Az ügy talán legjelentősebb csapása az volt, amikor Donald Trump elkezdte kivonni az Egyesült Államokat a főbb nemzetközi éghajlati keretekből (beleértve a Párizsi Megállapodást, az UNFCCC-t és az IPCC-t), miközben a klímaváltozás elleni küzdelmet többször is a világ egyik legnagyobb álhíreként vagy átveréseként jellemezte.
Ezek a fejlemények kétségtelenül hátráltatták az éghajlatváltozással kapcsolatos fellépést – de még e politikai lépések előtt is nagyon korlátozottak voltak az éghajlatváltozás elleni küzdelem eredményei. A valóságban globálisan nem zajlik szisztematikus zöld átállás. A fosszilis tüzelőanyagok részesedése a globális energiamixben az elmúlt évtizedben nagyjából változatlan maradt. A zöld retorika ellenére a szén, az olaj és a földgáz még mindig a primerenergia-fogyasztás 80-85 százalékát teszi ki – beleértve a fűtést, a szállítást, a logisztikát és az áramtermelést is.
Eközben az üvegházhatású gázok légköri koncentrációja tovább emelkedik. A CO₂ – a leggyakrabban említett melegítő gáz – koncentrációja a 2015-ös körülbelül 400 ppm-ről mára 420–425 ppm fölé emelkedett. Még az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) is hivatalosan elismerte, hogy a kritikus 1,5°C-os küszöb túllépése elkerülhetetlen.
Hasonlóan riasztó a helyzet más területeken is: növekszik a globális hulladéktermelés, riasztó ütemben csökken a biodiverzitás, egyre gyakoribbak a szélsőséges időjárási események, romlik a talajminőség és a vízkészlet egyaránt.
Ezek a veszteségeink az éghajlatváltozás elleni küzdelem terén. Az összmérleg negatív – de vannak kisebb győzelmek is, és vannak olyan területek is, ahol biztatóbbak a kilátások.
Ahol jobban teljesítünk
Először is, a klímapolitikát ma kevésbé jellemzik a szélsőségek, mint a korábbi években. Úgy tűnik, hogy a zöld radikalizmus mind a mainstream politikától, mind a civil aktivizmustól távolodik. A riasztástól a közvetlen vandalizmusig terjedő akciók – mint például az autópályák blokkolása, a művészeti remekművek megrongálása és bekenése, vagy a szülés elleni kampány a klímavédelem nevében – jóval ritkábbak lettek.
A nagy horderejű civil szervezetek – köztük a Magyarországon is tevékenykedők – egyre inkább a szakmai munkára helyezik a hangsúlyt, nem pedig politikai aktivizmusra és kommunikációs kampányok indítására. Eközben a kevésbé professzionális, aktivisták által vezérelt csoportok és zöld mozgalmak vagy elcsendesedtek, vagy teljesen eltűntek.
Óvatos újrakalibrálás folyik az európai zöldpolitikai döntéshozatalban is. A korábbi zöld menetrendek kudarcainak vagy kudarcainak szemtanújaként egyre több ország próbálja összehangolni a környezeti fenntarthatóságot az ipari, üzleti és szociálpolitikai szempontokkal.
Németországban a Zöldek – akik korábban három miniszteri posztot töltöttek be – 2025-ben kikerültek a kormánykoalícióból. Azóta több kiemelt politikát felülvizsgáltak vagy enyhítettek: elvetették a húskészítményekre tervezett áfaemelést; a kötelező zöldfűtési előírások (GEG) felhígultak; a német ellátási láncról szóló törvény (LKSG) meggyengült; a megújuló energia felárat (EEG) törölték a villamosenergia-árakból; a nemzeti szén-dioxid-árképzési rendszert (BEHG) pedig az eredeti tervekhez képest gyakorlatilag befagyasztották.
Bár egyesek ezeket a változásokat az éghajlati ambícióktól való visszavonulásként értelmezhetik, ehelyett a klímapolitika társadalmilag elfogadhatóbbá tételére tett erőfeszítést jelenthetik. Azáltal, hogy közelebb hozzák a választókhoz és orvosolják legitimitási hiányosságait, ezek a kiigazítások végső soron új lendületet adhatnak.
„Óvatos újrakalibrálás folyik az európai zöldpolitikai döntéshozatalban is”
A szakpolitikai korrekció hasonló – bár késedelmes és bizonytalan – folyamata látható uniós szinten. Míg az európai zöld megállapodás több szempontból is ütközik a kontinens gazdasági, társadalmi és geopolitikai érdekeivel, a politikai pragmatizmus halvány jelei kézzelfoghatóak. Az ESG-kötelezettségek fokozatosan és szűkebb körben kerülnek bevezetésre; enyhítették a belső égésű motoros járművekre vonatkozó 2035-ös tilalmat; és az EU kibocsátáskereskedelmi rendszerének az épületekre és a közlekedésre való kiterjesztése (ETS2) valószínűleg elhalasztható.
Bár az Egyesült Államok kilépése a klímaügyi együttműködésből visszalépést jelent, biztató, hogy Kína nem „dobta be a törülközőt”. Éppen ellenkezőleg, ahogy az lenni szokott, úgy tűnik, eltökéltnek tűnik, hogy bemutassa képességeit.
A világ második legnagyobb gazdasága továbbra is következetesen követi a zöld átalakulási programját. A legújabb, 15. ötéves terv (2026–2030) továbbra is nagy hangsúlyt fektet a kibocsátási célokra, az energiaátállásra és a zöld fejlesztésre. Ráadásul Kína a korábban ígértnél gyorsabban csökkentheti üvegházhatású gázok kibocsátását.
A napenergia-kapacitás 43 százalékkal bővült egyetlen év alatt, a szélenergia 14 százalékkal, a szén-dioxid-mentes atomenergia-termelés pedig 8 százalékkal, míg a szénalapú áramtermelés 1,9 százalékkal csökkent. Ennek eredményeként 2025-ben csökkent Kína CO₂-kibocsátása.
A legutóbbi előrejelzések biztatóan azt sugallják, hogy India is elérheti a vártnál gyorsabb zöld átállást. A világ harmadik legnagyobb kibocsátójaként mostanra a megújuló energiaforrások és az akkumulátortechnológiák lényegesen alacsonyabb költségeiből profitál, ami potenciálisan hatékonyabb szén-dioxid-mentesítést tesz lehetővé, mint az EU, az Egyesült Államok vagy akár Kína hasonló fejlettségi fokon.
Eltolás nyugatról keletre
A klímaváltozás elleni küzdelem nem állt meg, de dinamikája jelentősen megváltozott. A zöld átalakulás mozgatórugója nyugatról keletre tolódik.
Azok az államok lesznek sikeresek, amelyek képesek egyensúlyt teremteni a környezeti, gazdasági és társadalmi megfontolások között – anélkül, hogy megpróbálnák az egyiket a másik rovására előnyben részesíteni. A Magyarország EU-elnökségének meghatározó mérföldköveként aláírt Budapesti Nyilatkozat pontosan ezt az egyensúlyi igényt tükrözi. Alapelveit komolyan kell venni, és következetesen végre kell hajtani az egész Európai Unióban.
The post Az Egyesült Államok kiléphet a Nemzetközi Energiaügynökségből: Újrarajzolták a klímaprogramot appeared first on Magyar Konzervatív.
