Az éghajlatváltozás egészségügyi hatásait és azok pénzügyi költségeit egyre inkább felismerték; az egészségügy által a környezetre rótt teher azonban sokkal kevesebb figyelmet kapott. Míg az egészségügyi szolgáltatások elengedhetetlenek az emberi jólét fenntartásához és javításához, az általuk generált jelentős szénlábnyom további kockázatokat jelent a lakosság egészségére nézve. Így az egészségügyi ellátórendszerek paradoxont mutatnak: annak ellenére, hogy az egészség védelmére és az ellátás színvonalának biztosítására tervezték őket, a környezetszennyezéshez való hozzájárulásuk aláássa az emberi jólétet.
Ágazati kibocsátások
Az egészségügy jelentős gazdasági ágazat, amely az OECD-tagállamok bruttó hazai termékének körülbelül 9 százalékát adja, és jelentős számú munkahelyet támogat. Ugyanakkor jelentős kibocsátó is. A legújabb, 2018 és 2023 között végzett tanulmányok kimutatták, hogy a globális üvegházhatású gázok (ÜHG) kibocsátásának legalább 1-5 százaléka az egészségügyhöz kapcsolódik. Egyes források azt sugallják, hogy ha az egészségügy egy ország lenne, akkor a világ ötödik legnagyobb kibocsátója lenne. Környezeti lábnyoma magában foglalja a víz- és talajszennyezést, valamint az ágazati energiafelhasználás melléktermékeiből, a gyógyszerekből, az orvostechnikai eszközökből, a hulladékkezelésből és a közlekedésből származó légszennyező anyagokat. Az egészségügyi rendszerekbe történő befektetések globális növekedésével fennáll annak a veszélye, hogy a környezeti ártalmak egyidejűleg növekednek.
Az elemzések azt mutatják, hogy az egészségügyi ágazat ÜHG-kibocsátása az OECD-tagországok nemzeti kibocsátásának átlagosan körülbelül 4,4 százalékát tette ki, meghaladva a globális légi közlekedés részesedését. A nemzeti kibocsátási arányok 2,7 százalék (Kína) és 9,8 százalék (USA) között mozognak. Számos értékelés szerint ezen kibocsátások 79 százaléka az egészségügyi ellátási láncokból származik, míg a kórházak átlagosan csaknem 30 százalékát teszik ki (az alkalmazott elszámolási módszertől függően). Az erőforrás-igényes tevékenységek javíthatják az ellátás minőségét, miközben fokozhatják az éghajlati hatásokat is. A kórházakon kívül az egészségügyi kiskereskedelem és a járóbeteg-ellátás adják a legnagyobb kibocsátást világszerte, miközben egy átlagos műtéti eset 146 és 232 kg közötti CO₂e-kibocsátást jelent.
Főbb kibocsátási források
Világviszonylatban a gyógyszergyártás az egészségügyi ágazat összes kibocsátásának 11-18 százalékát, míg az orvosi berendezések körülbelül 7-10 százalékát. A kórházakon belül a műtők, az intenzív osztályok és a gasztrointesztinális endoszkópia jelennek meg a legnagyobb mértékben. Nevezetesen, minden belélegzett érzéstelenítő erős üvegházhatású gáznak minősül, amelyet a betegek változatlan formában lélegeznek ki, és végül a légkörbe juttatják. Az érzéstelenítő gázok valamennyi típusa közül a dezflurán a legkárosabb az éghajlatra, egységenként közel 18-szoros melegítő hatása a szevofluránhoz képest. A dinitrogén-oxid az ózonréteg károsodásával fokozza ezt a veszélyt, bár a globális N2O-kibocsátásnak csak 1-3 százalékáért felelős. Míg ezek a szerek a sebészeti ellátás alapvető elemei, a nagyobb hatású szerek kisebb hatású alternatívákkal való helyettesítése döntő fontosságú lehet a dekarbonizáció szempontjából.
„Minden inhalációs érzéstelenítő erős üvegházhatású gáznak minősül”
Az érzéstelenítő kibocsátáson túl a sebészeti terület is felerősíti a hulladékáramokat, az egészségügyi szilárd hulladék 21,33 százalékát termeli, ami 70 százalékra emelkedik, ha a munkát és a szállítást is beleszámítjuk. Kínában az orvosi hulladék mennyisége elérte az 1,4–2,29 millió tonnát 2019-ben. A műtői hulladék akár 80 százaléka is metszés előtt van, így biológiailag nem veszélyes és újrahasznosítható. Ennek ellenére gyakran a szabályozott egészségügyi hulladéknak minősül. Az orvosi hulladék legalább 30 százaléka újrafelhasználható, ami aláhúzza, hogy nem minden műtéten belüli eldobás igényel szabályozott egészségügyi hulladékkezelést.
A sebészet nagymértékben támaszkodik a technológiára, és úgy tűnik, hogy az innovációk nagyobb környezeti lábnyomot hordoznak magukban: míg például egy robottal segített laparoszkópia 40,3 kg CO₂e-t bocsát ki páciensenként, a hagyományos laparoszkópia 29,2 kg CO₂e-t, a laparotómia pedig 22,7 kg CO₂e-t. Ez azonban nem azt jelenti, hogy fel kell áldoznunk a modern orvostudomány vívmányait a zöld ambíciókért, hanem inkább azt, hogy meg kell találnunk a módját, hogyan hangoljuk össze a klinikai kiválóságot a környezeti felelősséggel.
Mérséklési utak
Az egészségügyi ágazat szénlábnyomának számszerűsítésére és mérséklésére irányuló erőfeszítések felgyorsulnak. Az előrehaladást azonban számos akadály nehezíti, például a versenynyomás és az adatok hiányosságai. Az ágazat dekarbonizációja elsősorban az energiahatékonysági normáktól, a minimálisan invazív protokolloktól és a szolgáltatási modellek átalakításától függ.
Az elkerülhető felvételek és az átlagos kórházi tartózkodási idő csökkentése 25 százalékkal csökkentheti a kórházi károsanyag-kibocsátást, ami a betegek és az egészségügyi dolgozók számára egyaránt előnyös. A szélesebb körű reformok közé tartozik az alacsony értékű ellátás, az adminisztratív terhek és a szükségtelen diagnosztika visszaszorítása, amelyek jelentősen csökkenthetik a közlekedés összes kibocsátását. A bizonyítékok arra is utalnak, hogy bizonyos eszközök – például nagy kibocsátású érzéstelenítő gázok vagy bizonyos inhalátorok – fenntarthatóbb alternatívákkal való helyettesítése minimális klinikai hatással vagy költség-átváltással csökkentheti a kibocsátást.
„Az elkerülhető felvételek és a kórházi tartózkodás átlagos időtartamának csökkentése 25 százalékkal csökkentheti a kórházi károsanyag-kibocsátást”
A környezetbarátabb egészségügyi rendszerekre való átálláshoz a közlekedési villamosítás, az átláthatósági hiányosságok megszüntetése érdekében az adatok szabványosítása, valamint az alacsony hatású érzéstelenítők és eszközök integrálása szükséges. Az úttörő ösztönzők közé tartozik Norvégia kötelező környezetvédelmi kritériumai a kórházi beszerzéseknél, valamint Belgium által a fekvőbeteg-ellátás hosszának lerövidítése és a járóbeteg-eljárások előtérbe helyezése.
Az ágazatban elért némi előrelépés ellenére továbbra is jelentős kihívások állnak fenn. Az egészségügyi dolgozóknak kettős szükséglettel kell szembenézniük: magas színvonalú ellátást kell nyújtani a kiégés és az erőforrások szűkössége közepette, miközben megpróbálják minimalizálni az ágazat éghajlati hatását. Az egészségügy szénlábnyoma rávilágít a már említett mély és következetes ellentmondásra: a klímaváltozás a lakosság egészségét terheli, amit az egészségügynek kell kezelnie, miközben maga az ágazat is hozzájárul a klímaváltozással összefüggő egészségügyi válsághoz.
Noha az ágazat zöldebbé tétele alapvető fontosságú, az egyik fő korlát az, hogy az egészségügyi ellátórendszer több része nem sérülhet, mivel ezek nélkülözhetetlenek, és az ellátás szabványainak elsőbbséget kell élvezniük a dekarbonizációs követelményekkel szemben. A kórházak, az érzéstelenítők, a sebészeti hulladékok és a szétterülő ellátási láncok tehát olyan kulcsfontosságú támaszpontokat jelentenek, ahol az alacsony megbánást jelentő beavatkozások – mint például a gázpótlás, a hulladék elkülönítése és az ellátási útvonalak optimalizálása – jelentős kibocsátáscsökkentést ígérnek az eredmények feláldozása nélkül.
The post Az egészségügy paradoxona változó klímában appeared first on Magyar Konzervatív.
