Kertész István (D. István) (1904–1986) életművét tanulmányoztam a következő gondolatmenet. A bukaresti magyar külképviselet első titkáraként Kertész 1942 és 1943 között fontos szerepet játszott a második világháborúból kilépő magyar kormány diplomáciai orientációjában.
Miután egy pincében túlélte Budapest ostromát, 1946-ban a Magyar Békeküldöttség főtitkáraként és jogi tanácsadójaként szolgált a párizsi békekonferencián. 1947-ben miniszteri rangban a római magyar követséget vezette. Érzékelve az itthoni politikai változások irányát, lemondott, és családját az Egyesült Államokba költöztette. Ott csatlakozott az indianai Notre Dame Egyetem karához, ahol több mint két évtizeden át a nemzetközi kapcsolatokra specializálódott, miközben az Egyesült Államok külügyminisztériumának magas szintű tanácsadójaként dolgozott. Küldetése – már 1942-től kezdődően – a békére való törekvés volt a diplomácián keresztül. Ez a küldetés keresztény hitében gyökerezik, és arra késztette, hogy kidolgozza a béke kereteit, mint az emberi együttélés alapvető alapját – ezt a célt, amelyről úgy vélte, hogy az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti stratégiai partnerség révén el lehet érni.
Az európai erőközpontok eltolódása
A napóleoni háborúk óta Európára három fő hatalmi blokk hatott: az Egyesült Királyság globális hatalma, a közép-európai államok (elsősorban Németország és a Habsburg Monarchia) és Oroszország. A 19. századot e három központ közötti váltakozó viszonyok határozták meg. A Napóleon elleni szövetséges Oroszország négy évtizeddel a bécsi kongresszus után lett ellenfél, és a krími háborút követően kiszorult a hatalommegosztási megállapodásból. Helyét az egyesülő Olaszország vette át, amelynek Habsburg-ellenessége és francia–brit irányultsága veszélyeztette a korábbi közép-európai egyensúlyt.
Ez az egyensúly a német egyesüléssel, a Monarchia leverésével és a Német Birodalom kikiáltásával rövid időre helyreállt, rövid életű angol–német–orosz háromoldalú struktúrát hozva létre. Az első világháború szétzúzta ezt a berendezkedést: Németország és a Monarchia veresége, valamint Oroszország összeomlása monopóliumot biztosított az atlantista erők számára.
„Németország és a Monarchia veresége, valamint Oroszország összeomlása monopóliumot biztosított az atlantista erők számára”
Az újjáéledő Orosz Birodalom – ma a Szovjetunió – azonban agresszív hatalmi központként emelkedett ki a polgárháborúból. Célja nem csupán a cári birodalom visszaállítása volt, hanem a „világforradalom” révén történő felülmúlása is. E fenyegetés ellensúlyozására az angol–francia szövetség Németország részleges megerősödésére törekedett, amelyhez Olaszország is csatlakozott – ez a lépés a Magyar Királyság részleges területi helyreállítását is magában foglalta 1942-ben. Ebben az összefüggésben az olaszok a Német Birodalom oldalára álltak, abban a reményben, hogy ez a központi blokk legyőzheti a terjeszkedő szovjet hatalmat, ellensúlyozhatja az új világrendet.
Ez a vízió híresen összeomlott a második világháborúban, nagyrészt azért, mert az angolszász hatalmak nyílt katonai fellépéssel felülírták Németország hallgatólagos elfogadását, igazodva ahhoz a hatalomhoz, amelyet korábban a legnagyobb veszélynek tartottak. Ennek következtében a Szovjetunió európai nagyhatalommá emelkedett, Közép-Európa megszűnt geopolitikai tényező lenni, a kontinens nyugati felét pedig az angol-amerikaiak foglalták el, Franciaország alárendelt szerepbe szorulva.
A modern geopolitikai átrendeződés
A Szovjetunió 1990-es összeomlása kiterjesztette az angolszász hegemóniát az egész kontinensre. Elméletileg ez tette lehetővé Napóleon, Hitler és Churchill közös álmának megvalósítását: Nyugat-Európa katonai behatolását a kontinens keleti területein. A cél Oroszország felosztása és Európa globális hatalmának helyreállítása lett (természetesen veszélyforrásként a célpontra hivatkozva). A jelenlegi orosz–ukrán háború ennek a koncepciónak a gyakorlati alkalmazása, bár a legjobb esetben is jól halad. Mivel Ukrajna önmagában nem elegendő ennek a célnak az eléréséhez, az angolszász vezetésű európai közösség – a legalitás és a politikai racionalitás határain túllépve – beszállt a konfliktusba, hogy kikényszerítse Oroszország szétesését és újjáélesztje az európai nagyhatalmi státuszt. Az Egyesült Államok évtizedeken át nemcsak támogatója volt ezeknek az erőfeszítéseknek, hanem elsődleges kezdeményezője és szereplője.
A Trump-adminisztráció jelentős változást hozott ebben a megközelítésben, a következő tényezők hatására:
Globális elsőbbség: A fő cél az Egyesült Államok globális hatalmának megőrzése, amihez Ázsia és Amerika növekvő hatalmainak ellenőrzése szükséges. A legnagyobb kihívást Kína jelenti, amely tömeges lakossága és gyors technológiai fejlődése révén az Egyesült Államok elsődleges riválisává vált.
Geopolitikai átrendeződés: Ezzel a kihívással szemben az Egyesült Államok jelenlegi vezetése teljes geopolitikai fordulatot hajt végre. Arra törekszik, hogy megszilárdítsa a dominanciát az amerikai kontinensen, korlátozza Kína befolyását, és megakadályozza Európa rivális globális hatalomként való újbóli megjelenését.
„Az orosz–ukrán háborúnak nincs helye ezekben a célokban, mert minden elméleti kimenetel kockázatot jelent”
Az ukrán dilemma: Az orosz–ukrán háborúnak nincs helye ezekben a célokban, mert minden elméleti kimenetel kockázatot jelent. Ha Oroszország összeomlik, az olyan európai újjáéledéshez vezetne, amely még akkor is felborítaná a globális pozíciókat, ha Európa „szövetséges” maradna az Egyesült Államokkal. Ráadásul egy orosz összeomlás csak tovább erősítené Kínát. Ezzel szemben, ha Oroszország döntően nyer, Ukrajna pedig bukik, egy túlságosan domináns orosz birodalom hasonló kihívás elé állítaná.
Az optimális megoldás: Az amerikaiak számára az ideális eredmény a háború kompromittált befejezése, amely biztosítja, hogy egyik fél se váljon túl erőssé.
Transz-csendes-óceáni szövetség: Ezzel egyidejűleg az Oroszországgal kötött stratégiai és taktikai szövetség prioritássá válik Kína ellensúlyozása érdekében. Ez egy olyan USA–Oroszország-csendes-óceáni partnerséget hozna létre, amely képes korlátozni az ázsiai és európai hatalmi ambíciókat.
Közép-Európa szerepe: Európa kulcsfontosságú eleme a régi Közép-Európa megerősödése – Olaszország, Magyarország, Csehország és Szlovákia (később Lengyelország és Románia) olyan hatalmi csomóponttá hozása, amely képes ellensúlyozni azt az angol-francia dominanciát, amelynek Németország alázatosan engedett. Ennek az új központnak a támogatása ellenőrzött helyzetben tartja Európát, és ellensúlyként szolgál Oroszországgal és Ukrajnával szemben.
Új egyensúly
Ennek a stratégiának a végső célja új erőegyensúly megteremtése Európa, Ázsia és Amerika között – az Egyesült Államok uralma alatt. Ez már nem az egyoldalú diktátumok világa, hanem a megállapodások, az intenzív kereskedelem és a technológiai verseny által meghatározott szövetségek többpólusú rendszere. Ebben központi szerepet játszik az amerikai–orosz szövetség, amelyet Trump és Putyin elnökök alaszkai találkozója szimbolizál – egy olyan hely, amely egykor orosz terület volt, ma amerikai állam, és egy történelmi stratégiai partnerség szimbolikus sarokkövévé válhat.
„E stratégia végső célja új erőegyensúly megteremtése Európa, Ázsia és Amerika között – az Egyesült Államok uralma alatt”
Remélhetjük-e a világbékét ettől az új stratégiától? Véleményem szerint ez az egyetlen reményünk. Az alternatívák – akár Oroszország összeomlása, akár Ukrajna eltűnése – kiszámíthatatlan változásokhoz vezetnének, és egy globálisan pusztító háború kísértetét vetnék fel. Ha ez az új amerikai stratégia sikerrel jár, az emberiség elmozdulhat a Szovjetunió öngyilkosságát követő káoszból a rendezett együttműködés időszaka felé.
Ez egy lépés lenne a Stephen D Kertész által egykoron elképzelt világbéke felé: a béke a nagy északi birodalmak, az Egyesült Államok és Oroszország együttműködésén nyugszik. Magyarország történelmi sorsa, hogy kis lélekszáma és területe ellenére jelentős, sőt úttörő szerepet tölthet be a nagyhatalmi átfogó struktúrák kialakításában.
The post A világ jövője: Csendes-óceánon túli megfontolások appeared first on Magyar Konzervatív.
