A háború mindig sérülésekkel és halállal járt. Néhányuknak sikerült túlélniük súlyos sérüléseket, de vajon ezek a szerencsés katonák valóban hősöknek tekinthetők? Egyáltalán nem, a katonákat mindig a hősi halál illette, a későbbi nemzedékek költői pedig verseket komponáltak haláluk emlékére. A magyar iskolákban ma is tanítják Szondi Györgynek, a drégelyi vár hős kapitányának nevét, aki az 1552-es török ostrom utolsó pillanatáig harcolt, és akit a győztes pasa nagy pompával és ünnepélyesen eltemett. Zrínyi Miklósra úgy is emlékezünk, mint arra az emberre, aki 1566-ban nem volt hajlandó megadni magát a töröknek, és a szigetvári várból való kitörése során saját halálát kereste. Mártírhalála magyar és horvát költők, írók, zeneszerzők és festők sokaságát ihlette meg.
A latin mottóVirtus Vulnere Viret‘, azaz „A bátorság a sebnél erősödik”, először a humanista irodalomban jelent meg, és Stuart Mária (megh. 1587) mottójaként vált ismertté, de hamarosan a magyar latin irodalomban is megjelent.(1) Természetesen a királyok korábban is tudomásul vették a súlyos sérüléseket és jutalmazták a katonákat, ahogy egy 1403-ból származó oklevélben is olvashatjuk: Macsóti (eszerint Macsóti, macsói János mai bán) súlyosan megsebesítette a fejét a lázadó lázadók lándzsa szúrása miatt, hogy a lándzsa vashegyét csak négy év múlva tudták eltávolítani. A magyar nemes esete azonban nem vált széles körben ismertté, ellentétben egy 16. századi magyar huszáréval.
A huszár a Habsburgoknak köszönheti hírnevét, akik emlékművet állítottak neki Ambrasban, az általuk épített kastélyban a tiroli Innsbruckban. Első pillantásra meglepő, hogy a hírhedt román herceg, Drakula és a huszita háborúk legendás parancsnoka, a félszemű Jan Žižka mellé egy kevéssé ismert magyar huszár portréja kerülne a karzatra. Ez a liga már azt sugallja, hogy nem egyszerűen hősökről volt szó, hanem egyedi, rendkívüli egyéniségekről, akik így helyet kaptak az érdekességek gyűjteményében (Wunderkammer). A kortárs múzeumi gyűjteményekhez hasonlóan ez is mechanikai eszközöket, ritka növényeket és ásványokat, krokodilokat, korallokat és keleti porcelánt tartalmazott. Ferdinánd (1529–1595) főherceg, a huszártornák lelkes rajongója és fia, Károly (1560–1618) számára a magyar huszárok hősiessége minden bizonnyal vonzó volt, és tudatosan gyűjtötték róluk emlékeiket kastélyukban.
De mi is történt valójában a csatatéren? 1598-ban az Adolf von Schwarzenberg (1547–1600) és Pálffy Miklós (1552–1600) vezette egyesített Habsburg-magyar csapatok visszafoglalták Győr várát, amelyet négy évvel korábban elfoglaltak a törökök, és ez volt az utolsó jelentősebb, Bécset védő erődítmény a Duna partján. Ekkor szúrta át egy török katona lándzsa egy huszár koponyáját Győr sikeres ostrománál. A fegyver behatolt a fejbe, széttörte a jobb szemet, hegye pedig a bal fül alatti nyakba fúródott. A súlyos sérülés azonban nem bizonyult végzetesnek, a katona a sebészek kezelésével meggyógyult. Jellemző, hogy a katona életéről, tetteiről keveset tudunk; még a neve is bizonytalan (Baksa Márk vagy Baksai Gergely). Az ambrasi kiállításon Gregor Baciként írják a nevét. Nem világos, hogy a huszár később újra harcolt-e, de biztosan túlélte a sérülést. A katona sérülése, kitartása Európa-szerte ismertté vált, de Magyarországon a történet inkább csak az orvostudomány történetében maradt fenn; irodalmi utalások nem ismertek rá. 1629-ben Martin Schödel metszetet közölt könyvében a sérülésről Disquisitio Historico-Politica de Regno Hungariae. A jelenleg Ambrasban látható kiállítás a 2012-ben készült koponya 3D-s rekonstrukcióját mutatja be, az Innsbrucki Egyetemi Kórház szakértői véleményével kiegészítve, amely hitelességet ad a történetnek.(2)
„Magyarországon a történet inkább az orvostudomány történetének érdekessége maradt”
Két évszázaddal később egy másik, ugyanilyen vitéz huszár, Mecséry Dániel (1759–1823) kapott valódi elismerést a csatatéren elszenvedett sebeiért.(3) Beceneve, „a legkeményebb magyar” nem véletlen, hiszen a Habsburg hadseregben eltöltött 46 éves szolgálata alatt több,14 sebesülést is elszenvedhetett. végzetes. Fiatalkorában jogot tanult, de inkább a csatateret választotta. A tehetséges fiatal huszártiszt gyorsan emelkedett a ranglétrán, és 1798-ban már ezredesként részt vett a napóleoni háborúkban. 1805. október 20-án a németországi Eschenauban (ma Eckental), Nürnberg közelében a franciák körülvették és megtámadták az osztrák lovasságot és tüzérséget. Kis létszámú hadereje élén Mecséry megütközött a császári-királyi hadsereget jelentősen felülmúló ellenséggel. Egységei súlyos veszteségeket szenvedtek, de sikerült menekülési útvonalat biztosítania a császári hadtest számára.
A csatában több életveszélyes fejsérülést szenvedett, és csodával határos módon túlélte sérüléseit. A kardcsapások két mély, egyenként 15-20 centiméter hosszú, agyba hatoló sebet ejtettek a fején; egy harmadik ütés levágott egy csontdarabot a koponyája hátsó részéből. A jobb fülét részben levágták, és a jobb alkarján is súlyos sebet kapott. Mecséry 1814-ben németül írt önéletrajza szerint az orvosok menthetetlennek ítélték, sorsára hagyták, és francia fogságba esett. Joachim Murat francia tábornok, Napóleon sógora személyesen jelentette a francia császárnak, hogy miután szemtanúja volt Mecséry rendkívüli bátorságának, megsajnálta ellenfelét, és saját, jól képzett orvosait rendelte el a sebesült ellátására. A huszár végül felépült, de nem tudta folytatni katonai pályafutását, mert bal karja lebénult.
1806-ban az osztrák császár személyesen fogadta, megvizsgálta gyógyult sebeit, majd bárói rangra emelte. Később megkapta a Mária Terézia Katonai Rend parancsnoki keresztjét, egyúttal hadnagyi rangot (Feldmarschallleutnant). 1809-ben Morvaország katonai parancsnokaként szolgált, majd a magyar nemesi lázadókat vezette az elveszett győr-ménfőcsanaki csatában. 1815-ben érte el pályafutása csúcsát, amikor a császár a Birodalmi Haditanács tagjává nevezte ki. Hírnevét nagyban növelte, hogy 1806-ban nürnbergi gyógykezelése után Christoph Wilhelm Bock helyi metsző kiadott egy szórólapot, amely Mecséry sebeit ábrázolja. Mecséry megrongálódott koponyáját a bécsi Anatómiai Múzeumba hagyta, ahol a mai napig látható.
Harmadik hősünk, Görgei (vagy Görgey) Artúr (1818–1916) sérülését élettörténete, figyelemreméltó pályafutása, majd bukása árnyékolta be.(4) Az 1848–49-es Habsburg-ellenes forradalom idején több alkalommal szolgált a Magyar Honvédség tábornokaként, parancsnokaként. 1832-ben kadétként csatlakozott a császári és királyi hadsereghez, ahol főhadnagyi diplomát szerzett, majd a prágai egyetemen kémiából doktorált. 1848 júniusában csatlakozott a Magyar Honvédséghez, ahol páratlan katonai tehetségének köszönhetően gyorsan emelkedett a ranglétrán. 1849 áprilisában Kossuth, az ország kormányzója felajánlotta neki a hadügyminiszteri posztot. Május 4. és 21. között Görgei csapatai ostrom alá vették és elfoglalták Buda várát, visszafoglalva az ország fővárosát. Július 2-án azonban Görgei súlyosan megsebesült a komáromi csatában. Maga a csata élete egyik kiemelkedő eredménye volt: a támadó ellenséges sereg túlerőben lévő erőivel minden ponton visszaverte őket. Egy orosz ágyúgolyó töredéke azonban 12 centiméteres lyukat szakított a fejbőrében, és több helyen átfúrta a koponyáját. Sérülése miatt napokig lebegett élet és halál között, de végül a teste győzött. A sérülését követő 9. napon Görgei három hadtesttel Komáromból Arad felé indult; 13. napon Vácot elfoglalta, kiűzve az orosz előőrsöket. Kossuth sérülésére hivatkozva eltávolította a főparancsnokságról, de katonái mellette álltak. Ekkor hajtotta végre legmerészebb hadműveletét: Komáromból Aradra vonulva meggátolta az orosz és osztrák főerők egyesülését, annak ellenére, hogy óriási esélyekkel kellett szembenéznie.
Május 21-én, Buda visszafoglalásának napján az orosz cár 200 000 katonát ígért az osztrák császárnak Varsóban a magyar felkelés leverésére. Görgei nem látott reményt a harc folytatására, és augusztus 13-án seregével Világosnál (a mai Șiria, Románia) letette a fegyvert az oroszok előtt, abban bízva, hogy az orosz hadsereg garantálja a meghódolók életét. Az osztrákok azonban kivégezték az összes magyar tábornokot, és megtorlást is vállaltak a katonák ellen. A magyar társadalom ma is minden év október 6-án, a tizenhárom aradi vértanú napján emlékezik meg a kivégzett tábornokokról. Ezen a napon Aradon (ma Romániában) végezték ki a tiszteket, Pesten pedig az első magyar miniszterelnököt.
„Élő mártírnak nevezték, mert életben maradásával rosszabb sorsra jutott, mintha kivégezték volna”
Mindez azonban rendkívül negatív hatással volt a forradalom legtehetségesebb tábornokának hírnevére. Senki sem emlékezett életveszélyes sérülésére vagy figyelemre méltó felépülésére; ehelyett egyre inkább őt tartották felelősnek a vereségért, a helyzetet pedig tovább rontotta a „hazaárulás” teljesen alaptalan vádja. Görgei az orosz cár kérésére augusztus 22-én amnesztiát kapott, és az ausztriai Klagenfurtba száműzték, ahonnan csak 1867 júliusában tért vissza Magyarországra. Nem ok nélkül nevezték „élő mártírnak”, mert életben maradásával rosszabb sorsra jutott, mintha kivégezték volna. Kossuth Lajos később a „nemzet Júdájának” nevezte, mert átadta fegyverét. A hazaárulás gyanúját erősítette, hogy Görgei elkerülte az aradi vértanúk sorsát. 1916. május 21-én halt meg, életének 99. évében, Buda visszafoglalásának 67. évfordulóján. A rehabilitáció következő állomása az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlásával érkezett, Görgei szobrát késve, 1935. május 21-én, a vár elfoglalásának és halálának évfordulóján avatták fel. Budapest 1944–45-ös szovjet ostroma során a szobrot tüzérségi tűz sújtotta és ledőlt, de vörösmárvány talapzata jó állapotban maradt a helyszínen; csak 1951-ben szerelték le, és a szobrot beépítették a Városligeti monumentális Sztálin-szoborba.
Az 1948 után eluralkodó kommunista diktatúra azonban nemcsak a jelenben, hanem a múltban is kereste az árulókat; a néphadsereg magas rangú tisztjei elleni kirakatperek igazolására a szabadságharc hazaáruló katonatiszteire, köztük Görgeire hivatkoztak. 1989 ebből a szempontból is fordulópontot hozott. 1992 óta május 21-e a magyar védelem napja, az 1848–49-es forradalom legdicsőségesebb győzelmének emlékére. Az eredetivel megegyező lovas szobrot 1998. május 21-én avattak a Budai Várban, igaz, nem az eredeti helyen. 2021 óta a Nemzeti Hauszmann Program keretében restaurálják a szobrot. A történet a Semmelweis Orvostörténeti Múzeumban 2011-ben ért véget, amikor egy nagysikerű kiállítást rendeztek. A sebesült Görgei tartották, a tábornok komáromi sebesülésére összpontosítva.
(1) Szabó Péter, „Virtus vulnere viret” – Sebtől díszlik a vitézség, in Bitskey István et al, Religio, retorika, nemzettudat régi irodalmunkbanDebrecen, 2004, 338–359.
(2) A Nerlich, O Báthory, R Bianucci et al, „Baksa Márk portréja: Jael-szindróma egy 16. századi magyar huszárban, multidiszciplináris vizsgálat”, Etika Orvostudomány és KözHealth 32, 2024, 100979. cikk.
(3) Réfi Attila,A császári-királyi huszárok tábori tiszti alakulata a francia forradalmi és napóleoni háborúk korában (1792-1815)‘, Budapest–Sárvár, 2014, 358–360.
(4) Hermann Róbert, A magyar szabadságharc 1848–1849 — Illusztrált hadtörténetWarwick, 2026.
The post ‘A bátorság megerősödik a sebben’ — Legendás harci sebek a magyar hadtörténetben appeared first on Magyar Konzervatív.
