Az elmúlt 30 évben valahányszor siettem a dolgaimra, valahányszor átkeltem a Rákóczi utcán Budapest VIII. kerületében, a Blaha Lujza tér és az Astoria között, mindig megálltam ott pár percre. Van egy hely, ahol mindig megállok – egyfajta privát szent hely, ahol bizonyos okok miatt semmi sem lehet fontosabb, mint egy pillanatra kilépni a térből és az időből.
Tudatosan nem keresem, de valahányszor elhaladok a Szent Rókus kápolna mellett, ha messziről látom az épületet, minden külső inger láncként esik le rólam – minden zaj, mozgás eltűnik, az élet triviális problémái pedig felfüggesztésre kerülnek. Állok ott, újra és újra csodálkozva. Semmivé leszek – ártatlan, mint egy ajándékot kapó kisgyerek; fia születésekor apaként költözött; és hálás, mint egy ember, aki végső búcsút vesz egy apától, aki becsületesen élte életét.
Ez az őseim földje – ha sietnék rajta, lehet, hogy lemaradok valamiről. És ráadásul nincs is jobb hely, ahova menni: bár nem régóta lakunk itt, mégis a szívem mélyén érzem, hogy itthon vagyok. Itt tért vissza nagyapám a frontról 1945-ben; apám gyerekkoromban játszott a barátaival a téren; itt voltak szemtanúi az 1956-os eseményeknek; a szüleim később itt házasodtak össze; nagyapám elvitt sétálni a Nemzeti Múzeum kertjébe, ezeken az utcákon.
Itt történt az egyik első remegés a szívemben Isten létezésével kapcsolatban tizenéves koromban – és furcsa módon 2006. október 23-án este éppen ebben az utcában álltam, amikor tévés tudósítóként élőben számoltam be arról, hogy a rohamrendőrök hogyan oszlatják fel barbár módon a szocialista kormány ellen tüntetők tömegét.
„Amikor messziről látom az épületet, minden külső inger láncként esik le rólam”
Tíz éves lehettem, amikor a nappalink egyik legfelső polcán egy fehér könyvet találtam. Ez volt a Fehér könyv– apám a város kommunista párttitkárától kapta, de a legfelső polcra tette anélkül, hogy elolvasta volna. Megtaláltam és titokban elolvastam. Fájdalmas volt újra és újra olvasni az úgynevezett „ellenforradalmárok” brutális tetteiről szóló beszámolókat, a megsárgult oldalakon a fekete-fehér fotókat, amelyek az októberi események „rémületét” mutatják be.
A Fehér könyv a kádári restauráció kommunista propagandakiadványa volt, de egy gyereknek minden hihetőnek tűnt benne. Elmondtam apámnak, aki csak annyit mondott: „Nem így történt. Ha idősebb leszel, elmondom. Ez az 1980-as évek elején történt, amikor 1956-ról nem lehetett nyilvánosan beszélni – ez volt a kommunista rezsim szigorúan őrzött titka, legnagyobb tabuja.
Édesapám tízéves volt, amikor 1956. október 23-án kitört a forradalom. Régi fotókon két bohém fiú – édesapám és barátja, Lántzky Laci – látható, mint egy Tom Sawyer és egy Huckleberry Finn a Rákóczi utcában: fociznak, rosszalkodnak, és még a Szent Rókus kápolnában is szolgálnak.
„1956-ról nem szabad nyilvánosan beszélni – ez volt a kommunista rezsim szigorúan őrzött titka, a legnagyobb tabu”
Apám ott volt október 23-án kora este, amikor kitört a forradalom.
A hétközi mise után kilépett a Rókus templomból a sötét utcára, de az az októberi este valahogy más volt – izgatottan csillogó. Tömegek indultak a Magyar Rádió épülete felé, apám kíváncsiságból nem ment haza, hanem csatlakozott a felvonuló emberekhez. A Bródy Sándor utca már zsúfolásig megtelt, apám, hogy jobban lásson, felmászott a Rádióval szemközti épület állványzatára – ismerős volt a ház; ide járt focizni. Felülről látta, hogy a delegáció az erkélyen keresztül bemászik a rádió épületébe egy teherautóból.
Feszültség volt a levegőben; a diktatúra által megnyomorított emberek vártak az utcán, és úgy tűnt, már nem lehet őket megfélemlíteni. Ez nem gyerekeknek való helyzet – egy férfi észrevette ezt, azonnal leparancsolta apámat az állványról, és hazaküldte. Úgy tett, mintha elsétálna, de visszamászott egy másik helyre; a kíváncsiság erősebb volt. Aztán eldördültek az első lövések… A férfi újra látta apámat, de ezúttal egy hatalmas pofonnal útnak indította. „Itt a Púpos” – mondták a körülöttük lévők – ez volt a legendás magyar labdarúgó-válogatott, az Aranycsapat jobbszélsőjének, Budai II. Lászlónak a beceneve; ő lehetett apám megmentője.
Apám megkapta a második fülhallgatót nagyapámtól, amint hazaért – a szülők idegesek voltak; nem tudták, hol van a fiuk, és az Uránia mozi melletti házuk átjárójáról lövöldözést hallottak a Rádió felől, pár száz méterrel arrébb légvonalban…
Kicsit később újabb lövés hangja szűrődött be: a Vas és a Kőfaragó utca kereszteződésében egy átjárónak tűnő, de valójában lövedékből álló épület kertjében forradalmárok rekedtek, és az Ávó lőni kezdett rájuk. A felkelők a himnuszt énekelték, a környék lakói pedig a folyosókról hallgatták, ahogy a nemzeti dal lassan elhalkult, majd elhallgatott… Apám ekkor látta először sírni a nagyapámat.
„A környék lakói a folyosókról hallgatták, ahogy a nemzeti dal lassan elhalkult, majd elhallgat…”
Néhány nappal később, a reggeli mise közben egy szovjet tank hatalmas dübörgéssel legurult le a Rókus-kápolna előtti lépcsőn, és lökte be a hordóját a főbejárati ajtón. Dominek György atya sápadt arccal nézett az oltárról a zaj felé – a pap ijedt tekintete belevésődött a tízéves fiú retinájába. Apám is látott fájdalomtól eltorzult arcokat, véres ruhákat, hordágyakat, megpecsételt sorsokat. A szomszédos Rókus Kórházban Molnár Frigyes atya meglátogatta az osztályokat és végezte az utolsó szertartásokat a súlyos sebesülteken; apám oltárfiúként elkísérte.
Számára ez 1956 volt. És évtizedekkel később nyilvánvalóan ezért dobta a Fehér könyv a felső polcra.
A legidősebb fiam tíz éves. Ugyanannyi idős, mint amikor apám – és később én is – szembenéztem a forradalommal. Apám ott állt a haldokló emberek között; Erről a valóságról csak fényképekről értesültem, míg a kisfiam még soha nem találkozott a halállal.
Ahogy időnként megállok a Szent Rókus kápolna előtti téren, és az őszi, tavaszi, nyári – vagy bármi más – szél borzolja a hajamat, árnyak költöznek a falakra, és olyan érzésem van, mintha mindig minden akkor történne: az egykori események kellékei – a házak, az oszlopok, az utcaburkolatok – mind itt vannak; csak az őseim tűntek el a közös képből. És mégis, mintha az ide való visszatérés izgalma azt jelezné, hogy jelenlétük titokzatosan megmarad.
„Áldozatuk nélkül nem érezhetnénk ma a szabadság igazi ízét”
1956 valóban velünk maradt – egyeseknek egy, másoknak más módon. Egyetlen ősömet sem veszítettem el ebben a szabadságharcban; mások megtették, és családjuk tragikus árat fizetett a bátorságukért. Egyes ősök az elnyomó állami gépezet tagjaként részt vettek a diktatúra működtetésében, vagy talán a forradalom leverése utáni véres megtorlásokban.
A fiak azonban nem osztoznak apáik bűneiben. Van, akinek 1956 családi és történelmi megítélése – személyes és nemzeti dicsőség – egybeesik, és van, akinek ez a két valóság külön marad. Utóbbi családok számára három nemzedék után az a nagy feladat, hogy saját családtörténetük ellenére is elfogadják: az 1956-os felkelők a történelem jobb oldalán álltak, szabadságharcuk a korabeli magyar demokrácia egyik ideológiai alapja lett. Áldozatuk nélkül ma nem érezhetnénk a szabadság igazi ízét, hősies ellenállási kísérleteik nélkül pedig még mindig komoly seb tátongana a nemzet önbecsülésében.
The post A magyar demokrácia mércéje: 1956 appeared first on Magyar Konzervatív.
