A Közel-Keletről gyakran beszélnek a többségek és a domináns hatalmak szemüvegén keresztül, de a régióban élők közül sok számára a kisebbségi státusz inkább norma, semmint kivétel. Ez volt a központi előfeltétele A kisebbségek többsége? Új pillantás a Közel-Keletrea Mathias Corvinus Collegium (MCC) és a Duna Intézet közös rendezvénye 2026. február 11-én, amelyen politikai döntéshozók, kutatók és regionális szakértők vettek részt, hogy megvizsgálják a kisebbségek sorsát, az együttélési modelleket és az államépítés nyugati megközelítésének határait.
A konferenciát megnyitva Kiss István, a Duna Intézet igazgatója kiemelte, mennyire fontos egy ilyen jellegű beszélgetés magyarországi megrendezése. Rámutatott az ország saját Trianon utáni történelmi tapasztalataira, amikor a határok eltolódása miatt nagy magyar közösségek maradtak kisebbségben az államhatárokon túl. Kiss szerint ez az örökség természetes viszonyítási pontot teremt a Közel-Kelethez, ahol a nagyhatalmak által meghúzott határok továbbra is formálják a politikai instabilitást és a kisebbségi kiszolgáltatottságot. Kiemelte továbbá Magyarország elkötelezettségét a szólásszabadság mellett és pragmatikus kapcsolatait a régióval, köszönetet mondott partnereinek, köztük az MCC-nek és a Hungary Helps-nek, hogy lehetővé tették a rendezvényt.
László Krisztián, az MCC nemzetközi kapcsolatok koordinátora, majd a konferenciát a kisebbségi marginalizáció hosszú távú következményei körül fogalmazta meg. Közvetlen párhuzamot vonva Magyarország múltjával, megjegyezte, hogy Trianon után a magyarok nagyjából egyharmada vált kisebbségbe a környező országokban, gyakran diszkriminációval és kulturális nyomással szembesülve. Érvelése szerint a Közel-Kelet most hasonló válaszúthoz áll, ahol a megoldatlan kisebbségi kérdések hosszú távú stabilitást fenyegetnek.
Az első panel egy egyszerű, de provokatív gondolat körül forgott: mindenki kisebbségben van valahol. Ofir Haivry, a jeruzsálemi Herzl Intézet alelnöke nyitotta meg a vitát a hagyományos többség–kisebbségi gondolkodás megkérdőjelezésével, megjegyezve, hogy bár sok csoport lehet egyik helyen többség, máshol pedig kisebbség, egyes kisebbségeknek sehol nincs állami vagy többségi pozíciója. Azzal érvelt, hogy az arab világ nagy részében a domináns állammodellek kudarcot vallottak, különösen a kisebbségek védelme terén, így a legtöbb arab ország vagy összeomlott, vagy alig tartotta össze magát.
Ennek fényében a testület olyan alternatívákat keresett, amelyek további konfliktusok szítása nélkül erősíthetik a kisebbségeket. Haivry Magyarországot példaként emelte ki arra, hogyan tud egy állam támogatni a határain túli kisebbségi közösségeket anélkül, hogy destabilizálná a szomszédos országokat, hangsúlyozva, hogy maga a konferencia egy nehéz, de szükséges beszélgetés kezdetét szolgálta.
Az American Friends of Kurdistan alapítója, Dilman Abdulkader a vitát különösen időszerűnek nevezte a folyamatban lévő kurd kérdés fényében. A kurdokat egyedülállóan sebezhető csoportként jellemezte: kisebbségek minden országban, ahol laknak, mégis a negyedik legnagyobb etnikai csoport a Közel-Keleten az arabok, törökök és irániak után.
Egy másik történelmi párhuzamot vonva Magyarországgal, felidézte, hogy a kurd törekvéseket a külső határok is kisiklatták. Ebből a perspektívából amellett érvelt, hogy az önkormányzás valamilyen formáját nem fenyegetésnek, hanem inkább potenciális stabilizáló tényezőnek kell tekinteni.
Mariam Wahba, a Demokráciák Védelméért Alapítvány kutatóelemzője a kisebbségi kérdések egységes, univerzális „megoldásának” gondolata ellen szorított. Véleménye szerint egy modell keresése önmagában hiba, mivel minden kisebbségnek más-más történelmi, politikai és biztonsági kihívásokkal kell szembenéznie. Hangsúlyozta, hogy többféle, kontextus-specifikus megközelítésre van szükség, egyúttal dicsérte a Trump-adminisztrációt a kereszténység védelmével kapcsolatos álláspontja miatt a régióban.
Az Actionable Consultancy igazgatója, Mzahem Alsaloum keményebb perspektívát kínált, azzal érvelve, hogy a stabilitáshoz végső soron erős, egységes államra van szükség. Elutasította a „kisebbségek szövetségének” fogalmát, és liberális konstrukciónak minősítette, amely a gyakorlatban megbukott, különösen azután, amit az Obama-korszakban a dzsihadista csoportok ellen harcoló erők nyugati elárulásaként látott.
Szerinte a határozott vezetés hiánya, valamint a Nyugat azon tendenciája, hogy hadvezérekkel és szélsőséges beállítottságú vezetőkkel dolgozzon együtt, állandósította az erőszakot. Az olyan országok számára, mint Szíria és Irak, fenntartotta, hogy továbbra is a mérsékelt, de határozott központi hadsereg által betartatott törvény és rend az egyetlen járható út.
A vita törésvonalaként gyorsan megjelent a külföldi befolyás. Abdulkader azzal érvelt, hogy a nyugati hatalmakat, különösen az Egyesült Államokat, kevéssé érdekli a valódi államépítés. Leírta azt a helyzetet Szíriában, ahol a központi kormányzattal szembeni bizalmatlanság olyan mély, hogy a fegyveres civilek saját közösségükön belül keresik a biztonságot, ahelyett, hogy Damaszkusz felé fordulnának.
Mariam megismételte ezt a kritikát, azt sugallva, hogy a nyugati szereplők gyakran saját, a kisebbségi kapcsolatokról alkotott leegyszerűsített felfogásukat vetítik a Közel-Keletre. Míg a kinyilvánított cél általában a stabilitás – mondta –, ez gyakran azt eredményezi, hogy hagyjuk, hogy a feszültségek elfajuljanak, ahelyett, hogy a diplomáciai súrlódásokat kockáztatnánk. Alsaloum hozzátette, hogy a modern konfliktusokat olyan vezetők tartják fenn, akik profitálnak az instabilitásból, és ezért elutasítanak minden olyan békekezdeményezést, amely gyengítené a hatalom megszerzését.
Amikor a vita a gyakorlati utak felé fordult, a megosztottság egyértelmű maradt. Abdulkader azzal érvelt, hogy a kisebbségek gyakran fájdalmas kompromisszumokra kényszerülnek a domináns hatalmakkal, ami néha megköveteli az autoriter uralom elfogadását, mivel a történelem azt mutatja, hogy a lefegyverzett kisebbségek gyakran a központi kormányzatok célpontjaivá válnak. Mariam kiemelte az egyiptomi koptok sajátos esetét, akik nem rendelkeznek fegyveres védelemmel, ezért nem lehet őket elszigetelten elemezni. Úgy jellemezte őket, mint az egyiptomi stabilitás lakmuszpapírját, különösen egy olyan társadalomban, ahol a lakosság jelentős része túl fiatal ahhoz, hogy emlékezzen a korábbi politikai fordulópontokra. Alsaloum azzal zárta a testületet, hogy kiállt egy polgári állammodell mellett Szíriában, amely egy hadsereget és egy diplomáciát egyesít bizonyos fokú önállósággal.
A vitaindító beszéd a konfliktusról egy működő alternatívára helyezte a hangsúlyt, ritka sikertörténetként mutatva be az Egyesült Arab Emírségeket. Dherar Belhoul Al Falasi, az Egyesült Arab Emírségek Szövetségi Nemzeti Tanácsának volt elnöke azzal érvelt, hogy az Egyesült Arab Emírségek szövetségi rendszere dacolt a kudarcra vonatkozó széles körben elterjedt előrejelzésekkel, és ehelyett a Közel-Kelet egyetlen stabil szövetségét hozta létre.
A siker központi eleme szerinte a nyugati demokratikus sablonok elutasítása a helyi valóság javára, ahol a törzsek a politikai pártokhoz hasonló módon működnek. Az egyenlő állampolgárságot, a kisebbségek nem szegregációját, a befogadó földelosztást és az oktatásba történő korai befektetést kulcsfontosságú tényezőként határozták meg. Az Egyesült Arab Emírségekben több mint 200 nemzetiségű állampolgárságú, valamint a nők és férfiak között egyenlően megosztott parlamenttel rendelkező országot a nemzeti párbeszédre és szimbolikus egységre épülő „modern monarchiaként” jellemezték. Az üzenet egyértelmű volt: az együttélés akkor lehetséges, ha az állampolgárságot megosztott családi kötelékként kezelik, és ha a társadalmak hajlandóak a múltbéli konfliktusokra fordítani.
A második panel a vitát kiterjesztette a migrációra és az elköltözésre. Marsai Viktor, a Migrációkutató Intézet ügyvezető igazgatója történelmi válaszútként jellemezte a Közel-Keletet, amelyet a népek állandó mozgása alakított ki, míg Omar Sayfo, a Migrációkutató Intézet kutatási vezetője arra figyelmeztetett, hogy a feszültség fokozódása esetén gyakran a kisebbségek, különösen a keresztény közösségek távoznak először.
Tsega Gebrekristos Mezgebo, az Etióp Közszolgálati Egyetem docense, az MCC vendégmunkatársa kiemelte az Afrikából Jemenen át az Öböl felé vezető irreguláris migrációs útvonalakat, hangsúlyozva a csempészek által jelentett veszélyeket és a beilleszkedés nehézségeit azok számára, akik túlélik az utat.
A jövőre nézve a paneltagok Szíriát, Jement és Libanont jelölték meg kulcsfontosságú nyomási pontokként, amelyek átformálhatják a migrációs mintákat. Míg Sayfo azzal érvelt, hogy a szorosabb határok és a változó regionális dinamika miatt a 2015-ös migránsválság megismétlődése nem valószínű, a gazdasági törékenység továbbra is komoly aggodalomra ad okot. Marsai hozzátette, hogy a Közel-Kelet tehetségközponttá is kezd kialakulni, a magasan képzettek migrációját egyre inkább elősegítik a diaszpórahálózatok Európában.
A menekültek visszatérésével kapcsolatban a vita hangsúlyozta a szakadékot a politikai szándék és a gyakorlati valóság között. Míg a szíriaiak egy része visszatért a szomszédos országokból a gazdasági nyomás és a vendégszeretet csökkenése miatt, Európából továbbra is minimális a visszatérés. Marsai felhívta a figyelmet arra, hogy Európa egyre nagyobb erőfeszítéseket tesz a menekültek és az illegális migránsok megkülönböztetésére, míg Sayfo rámutatott, hogy a lerombolt infrastruktúra és sok szíriai integrációja az európai munkaerőpiacokba a közeljövőben valószínűtlenné teszi a nagyarányú visszatérést. Mezgebo a megosztott felelősség hangsúlyozásával fejezte be, azzal érvelve, hogy mind a származási országok, mind a fogadó államok hozzájárulnak az illegális migrációs ciklusokhoz és a nehéz kitoloncolási folyamatokhoz.
The post A Közel-Kelet mint a kisebbségek többsége: a hatalom, a védelem és az együttélés újragondolása appeared first on Magyar Konzervatív.
