Donald Trump ujjongva hangzik a közelmúltban Kína és az Egyesült Államok között létrejött busani megállapodás miatt, amely „tízből tizenkettőt” adott neki. A megállapodás azonban csak megakadályozta, hogy Peking tovább szigorítsa a ritkaföldfém-prést. A Busani egyezmény távolról sem oldotta meg a mögöttes gazdasági és politikai törést, csupán a Washington által okozott károk elleni védekezés legújabb cselekménye volt a saját maga okozta konfrontációban.
Amikor tavasszal Trump elnök meggondolatlanul fokozta Amerika Kína elleni kereskedelmi offenzíváját, kormánya azt feltételezte, hogy Peking gyorsan összeomlik, mivel úgy gondolta, hogy Kína túlságosan függ az amerikai piacoktól és a dollárrendszertől ahhoz, hogy elviselje a hosszan tartó fájdalmat. De Peking nem dobott be, sőt, előnyben van.
Öt hónapig tartó lépésről lépésre felfedték, hogy a Trump-kormányzat radikálisan alábecsülte a kínai képességeket és a Kínai Kommunista Párt (CPC) eltökéltségét, amelyet azért alapítottak, hogy ellenálljon az ilyen jellegű kapitalista zaklatásnak.
A Trumpisták azt feltételezték, hogy ez könnyű lesz, de a Kína elleni kereskedelmi offenzíva nem vacsoraparti, hogy kölcsönözzük Mao forradalomról szóló sorát. Mao 1927-ben alkotta meg ezt a kifejezést a sajátjában Jelentés a hunáni parasztmozgalom vizsgálatárólahol kigúnyolta azokat a városi forradalmárokat, akik azt képzelték, hogy harcuk rendezetten, szelíd módon fog kibontakozni.
„A forradalom nem vacsora” később bejárta a világot Kis Vörös KönyvMao idézeteinek zsebantológiája, amelyet az 1960-as években terjesztettek kínai katonáknak és nyugati radikálisoknak.
A Kína – ma a világ ipari óriása – elleni kereskedelmi offenzíva sem vacsoraparti, noha Trump és tanácsadói úgy tűnik, azt hitték, hogy az lesz.
Ez a hübrisz a Trumpista szellem szívébe esik. A trumpizmus azon a meggyőződésen nyugszik, hogy a kívülállók kihasználták Amerikát, és hogy ez az igazságtalanság gyorsan orvosolható egy erős amerikai vezető puszta magabiztosságával. Ez az önámító túlzott önbizalom arra késztette Trumpot, hogy alábecsülje Kínát 2018-as első kereskedelmi offenzívájában, majd az idén kezdődött új eszkalációs hullámban.
A győzelem előrejelzése – a külvilág feletti teljes győzelem – központi eleme a Trumpista stílusnak. Mostanra Scott Bessent pénzügyminiszter túlságosan is jól tudja, hogy az Egyesült Államok a vártnál sokkal összetettebb küzdelembe kezdett, de továbbra is hamis magabiztosságot vetít előre. A busani csúcs után, ahol Trump elnök és Hszi Csin-ping főtitkár keretmegállapodásban állapodott meg a további eszkaláció megállítása érdekében, Bessent diadalmaskodó hangot ütött meg. Beszélve a Financial Timeskijelentette, hogy Peking „valódi hibát követett el”, amikor a ritkaföldfémeket fegyverré változtatta.
„A győzelem előrejelzése – a külvilág feletti teljes győzelem – központi eleme a Trumpista stílusnak”
Kína dominanciája a ritkaföldfémek terén megnehezíti a dicsekedés fenntartását. Ez irányítja a globális ritkaföldfém-bányászat nagyjából 70 százalékát, és az elektromos járművekhez, szélturbinákhoz, műholdakhoz, okostelefonokhoz, precíziós rakétákhoz és az F-35 vadászrepülőgépekben lévő mágnesekhez nélkülözhetetlen 17 fémelem finomítási kapacitásának körülbelül 85-90 százalékát.
Peking a 21. század ipari kapocspontja, először áprilisban vezette be exportengedélyezési rendszerét, majd októberben újabb, szigorúbb szabályokat hirdetett meg. A lépés kiszámított kényszer volt: azáltal, hogy az exportőröket arra kényszerítette, hogy minden ritkaföldfém-szállítmányhoz állami jóváhagyást kérjenek, Peking a kritikus anyagok áramlását a politikai irányítás karjává változtatta. Az Egyesült Államok most rávette Kínát, hogy halassza el az októberben bejelentett további megszorítást, de a jelenlegi továbbra is fennáll.
Bessent azzal dicsekedett, hogy az Egyesült Államok két éven belül alternatív ellátást fog biztosítani, de ez irreális. Új bányák építése Texasban vagy Grönlandon, és különösen a finomító létesítmények építése sokkal tovább tart. Megjegyzésének az volt a célja, hogy magabiztosságot sugározzon; igazság szerint szorongást árult el. A tőkeáttételről szóló szóbeszéd ellenére Washington rájött, hogy a világ legintegráltabb gyártóerejének kényszerítése nem kis teljesítmény.
Maga a busani keretrendszer alig kínált lélegzetvételnyi szünetet. Amerika beleegyezett abba, hogy felfüggeszti a tervezett 100 százalékos vámokat, az átlagos tarifát 47 százalék közelében tartja (ironikus módon ez alacsonyabb, mint az Indiára és Brazíliára jelenleg alkalmazott tarifák), és elhalasztja a kínai leányvállalatok feketelistájának bővítését. Kína megígérte, hogy újraindítja az amerikai szójabab vásárlását, és egy évvel elhalasztja újonnan bejelentett, októberi ritkaföldfém-exportrendszerét.
Meglévő engedélyezési és ellenőrzési rendszere azonban továbbra is visszaszorítja a kínálatot.
Hol hagy ez minket? Egy veszélyes és pusztító gazdasági és politikai konfliktusban, amely tovább fog dúlni, annak ellenére, hogy a legutóbbi eszkalációkat felfüggesztették. A busani megállapodás elhalasztja a legutóbbi eszkalációkat, de semmit sem old meg, és nem változtat az erőviszonyokon sem.
Ki a „nyertes”? Melyik oldal birkózik meg jobban a kölcsönösen okozott károkkal?
Úgy tűnik, hogy Kína, as The Economist nemrég vitatkozott. Peking képesnek bizonyult a megtorlásra az „eszkalációs szimmetriával”, az amerikai nyomást a sajátjával párosítva. Az Egyesült Államokba irányuló kínai export visszaesett, a teljes export azonban nőtt, mivel a kereskedelem Délkelet-Ázsiába, Oroszországba és Latin-Amerikába tolódott.
„Kína nem pusztán megvédi magát; megtanulja felállítani a globális kereskedelem szabályait”
Az exportellenőrzésekkel és engedélyezési rendszerekkel való kísérletezéssel Kína nem csupán önmagát védi; megtanulja meghatározni a globális kereskedelem szabályait, ipari erejét szabályozó hatalommá alakítva.
Kína előnye intézményi. Míg a Fehér Ház nem hagyhatja figyelmen kívül a Wall Streetet, és nem tarthat fenn kemény vonalat, amikor a Kongresszus, az üzleti lobbik és a piacok egyszerre sikoltoznak, a Politikai Hivatal el van szigetelve a rövid távú piaci megrázkódtatásoktól és az üzleti mágnások lobbitevékenységétől. Stratégiailag képes elnyelni a gazdasági fájdalmat.
Ezen túlmenően a CPC az első Trump-korszak óta az Egyesült Államokkal szembeni gazdasági patthelyzetre készül, fellendítve a hazai ellátási láncokat, kiterjesztve a kereskedelmet a globális déli országokban, és befektetve az erőforrások biztonságába.
Íme Mao hosszabb megfogalmazása: „A forradalom nem vacsora, esszé írása, képfestés vagy hímzés; nem lehet ilyen kifinomult, ilyen laza és gyengéd, olyan mértéktartó, kedves, előzékeny, visszafogott és nagylelkű.
Tavasszal Trump, Navarro és Bessent vacsorára készültek; esszéket is írtak, képeket festettek, és egy kicsit hímeztek is. Most azonban egy elhúzódó kereskedelmi konfliktusban találják magukat a történelem legnagyobb ipari gyártóbázisával, amelynek élén a CPC, a világ legerősebb politikai szervezete áll. És továbbra is úgy kell tenniük, mintha győzelmet akarnának aratni Amerika számára.
The post Trade Warring China Is No Dinner Party appeared first on Magyar Konzervatív.
