Jövőre lesz 40 éve, hogy a magyar labdarúgó-válogatott utoljára szerepelt világbajnokságon. Az 1986-os verseny semmilyen szempontból nem volt sikeres: Magyarország a csoportkörben megsemmisítő, 6–0-s vereséget szenvedett a Szovjetuniótól, és ennek megfelelően kiesett. Ennek ellenére 1986 minden futballszerető magyar ember számára transzcendentális jelentést kapott az elmúlt évtizedekben: az ország gazdag és jelentős futballtörténelmének fényes napjait idézi, az Aranycsapattól a mi ikonikus Puskás Ferencig. 1986 óta magyarok nemzedékei nőttek fel, akik azt kívánják, hogy nemzeti tizenegyüket ismét a világ futballjának legnagyobb színpadán versenyezzenek – és ez most reálisan lehetségesnek tűnt. Egy egyszeri esély azonban – pontosabban nemzedékenként egyszer – elúszott november 16-án.
Magyarország Írországot fogadta vasárnap délután a 2026-os világbajnokság kvalifikációs szakaszának utolsó fordulójában. Mivel Portugália vezeti az F csoportot, Magyarországnak győzelemre vagy döntetlenre volt szüksége a második helyhez és a rájátszásba való továbbjutáshoz, hogy biztosítsa helyét a jövő évi versenyben.
Írország számára, amely egy ponttal lemaradt Magyarországtól a meccs előtt, a győzelem volt az egyetlen módja a kvalifikációnak, és az esélyek ellene szóltak. A két gárda első, szeptemberi dublini meccsén 2-2-es döntetlent játszott, és két nagyon eltérő korábbi fordulóból érkezett Budapestre. Míg a hét elején Magyarország megszerezte a kötelező győzelmet Örményországban, Írország feldúlt győzelmet aratott Portugália ellen hazai pályán, és 2–0-ra legyőzte Cristiano Ronaldo csapatát.
Ezek az eredmények vitathatatlanul nagyon eltérő gondolkodásmódot adtak mindkét csapatnak a mérkőzés felé; ennek ellenére hazai pályán játszottunk, mindenki elérhető volt – köztük Szoboszlai Dominik, a Liverpool sztárkapitánya is –, és tegnap elhatároztuk, hogy történelmet írunk.
És a kezdő sípszótól kezdve valóban olyan érzés volt, mintha megtennénk. A Puskás Ferenc Stadionban a televíziók képernyőjén átívelő hangulat is azt a látszatot keltette, hogy Magyarországnak végre megtört a 40 éve tartó vb-szárazság. Lukács Dániel fejesének köszönhetően már a harmadik percben előnybe került Magyarország.
A válasz azonban nem sokkal ezután érkezett: a játékvezető vitatott büntetőjét követően Troy Parrott egyenlített a 15. percben. Ennek ellenére nem halványult el a hit, hogy Magyarország győzni fog. A csapat uralta Írországot, birtokolta a labdát, esélyt teremtett a véletlen után, és magas szintű – egyesek szerint világszínvonalú – futballt játszott.
A teljesítményt Varga Barnabás látványos találata koronázta meg a 37. percben, 2–1-re. A légkör eufórikus volt; a telefonom folyamatosan világított üzenetekkel a különféle chat-csoportokban, amelyek mindegyike ugyanazt a reményt fejezte ki: egy történelmi győzelem, amely közelebb visz bennünket közös álmunkhoz, hogy kijussunk a világbajnokságra.
De legbelül mindannyian tudtuk, hogy még messze van a vége. A futballban egyetemes igazság, hogy a végső sípszóig bármi megtörténhet, és sok meccs az utolsó tíz percben dől el. Ez különösen igaz a magyar futballra: megmagyarázhatatlan okok miatt a záró percekben többször is elbuktuk a legfontosabb meccseinket, még vezetésnél is. Ez történt Portugália ellen korábban a kvalifikációs szakaszban, és ismét az első mérkőzésünkön Írország ellen, amikor a 93. percben egyenlítettek. Nevezzük átoknak vagy szellemi erő hiányának, de ez a magyar futball meghatározó jellemzője – és ezúttal sem volt ez másként.
Amint beléptünk a 80. percbe, a világbajnoki álmunk kezdett összeomlani. Parrott ismét egyenlített, így 2-2 lett. A leállási idő utolsó percében még egyszer betalált. Vége volt. Írország 3–2-re nyert, és bejutott a rájátszásba. Alig 15 perc alatt az eufóriából halotti csendbe zuhant az egész stadion. „Életemben nem fogom látni a válogatottunkat világbajnokságon” – ez volt az első gondolat, ami eszembe jutott, miközben lefagyva ültem, és megpróbáltam feldolgozni azt, ami az imént a szemem előtt tárult fel.
Nem túlzás azt állítani, hogy annak ellenére, hogy még csak a húszas éveim végén járok, már egy életre megsemmisítő veszteségeket éltem át a magyar válogatottat nézve, köztük a 2013-as Hollandia elleni 1-8-as vereséget és a 2017-es Andorrától elszenvedett vereséget. Mégsem közelíti meg a tegnapi magyar foci milliós vereségével járó érzelmi csapást – számomra és számomra. És ez nem csak a veszteség módja, hanem annak felismerése is, ami valószínűleg ezután következik: annak megértése, hogy nemzedékek óta elpazaroltuk a világbajnokságra való kijutás lehetőségét.
2018 előtt, amikor Marco Rossit nevezték ki vezetőedzőnek, a magyar futball mély, több évtizedes válságban volt. A kommunizmus bukása után az ország klubfutballját anyagi gondok, az állami támogatás elvesztése és a Bosman-döntés hatásai gyöngítették meg, ami meggyengítette a magyar klubokat, és ezzel együtt a válogatott tehetségtárát is.
1996-ban a csapat a valaha volt legalacsonyabb FIFA-rangsort érte el, a 87. helyen (jelenleg a 37. helyen áll). A válogatott körül ismétlődő kudarcok, alacsony elvárások és szégyenérzet vált. Nem az izgalom vagy a minőség miatt ültél le Magyarországot nézni; megtetted, mert kötelességnek érezted. Ez 2010 után kezdett némileg megváltozni, amikor Orbán Viktor kormánya jelentősen megemelte a futball állami támogatását – az eredmények azonban Rossi kinevezéséig nem jöttek létre.
„Évtizedek óta először várták a magyarok izgatottan a válogatott meccseket, mert végre volt miért nézni”
Aztán elkezdődött valami, amit vitathatatlanul a magyar futball reneszánszának lehet nevezni. Rossi irányítása alatt a csapat két egymást követő Európa-bajnokságra kvalifikálta magát, 2020-ban és 2024-ben; megnyerte a Nemzetek Ligája B-csoportját; és igazán élvezetes futballba kezdett. Több jelentős győzelmet is arattunk, köztük Angliát kétszer (1–0; 4–0) és Németországot (1–0) 2022-ben. A csapat végül tisztességes, versenyképes csapatnak tűnt, a kulcsjátékosokkal csúcskorban, formában és pozícióban – ez volt az a csapat, amely benevezett a 2025-ös világbajnokság selejtezőjére.
A magyarok évtizedek óta először izgatottan várták a válogatott meccseket, mert végre volt ok a nézésre. A csapatot övező felhajtás és hangulat – különösen Szoboszlai körül, aki a valaha volt legdrágább magyar játékos lett, amikor 2023-ban 70 millió euróért szerződött a Liverpoolhoz – semmihez sem hasonlított, aminek valaha is tanúja voltam életemben.
Négy év múlva, amikor elkezdődik a következő vb-selejtező ciklus, ennek a csapatnak a gerince túl lesz a tetőfokán: Szoboszlai 30, Varga 35, Sallai 32, Schäfer 30 és így tovább. Az is teljesen elképzelhető, hogy addigra már nem Rossi lesz a vezetőedző, és az utánpótlás-válogatottakból ítélve minden tiszteletem mellett valószínűnek tűnik, hogy egy kevésbé képzett generáció váltja a jelenlegit.
Hosszú, fájdalmas tapasztalatunkból tudjuk, milyen ritka, hogy minden szükséges tényező egyszerre összhangba kerüljön: hozzáértő edző, több erős kulcsjátékos, kivételes összetartás és csapatmunka, valamint a szurkolók és a csapat közötti különleges kötődés. Nagyon valószínű, hogy még 30 évig vagy még tovább nem lesz ilyen sikeres válogatottunk.
De ez a gyönyörű játék izgalma, nem igaz? A labdarúgás nem lenne a világ első számú sportja, ha nem hordozná magában ezt az egyedülálló érzelmi töltetet. És sokszor szívszorítóan igazságtalan – ránk, magyarokra, talán gyakrabban, mint másokra nézve. Lehet, hogy az általam leírt sivár forgatókönyv a legreálisabb, és lehet, hogy generációkon keresztül el kell felejtenünk a világbajnokságot.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem ülünk le a következő meccsre, akárcsak vasárnap. Ott leszünk. Szurkolunk nekik. És továbbra is hiszünk abban, hogy egy napon Magyarország visszatér oda, ahová való: a történelem legnagyobb futballnemzetei közé.
:
The post A szép játék izgalma appeared first on Magyar Konzervatív.
